2017. augusztus 15., kedd

I. Pillér: A vég után - 5. fejezet

Sokat tököltem ezzel a fejezettel, és most már tényleg nagyon szükségem lenne egy megbízható bétára, vagy legalább egy olvasói véleményre. Úgy érzem, hajlamos vagyok túlmagyarázni dolgokat, de sokat törölni sem merek, mert attól félek, akkor meg senki sem fogja megérteni, mit is akarok. Meg aztán ott van a cselekmény, a diskurzusok íve. Asszem ez a történet nehezebb, mint amire a legelején számítottam... Ez persze nem jelenti azt, hogy feladom, sőt. Imádom a kihívásokat. Csak nem biztos, hogy suli előtt képes leszek minden fejezetet az I. pillérből publikálni (noha ez volt a tervem.)
Jó olvasást!


Cross az idejét sem tudta, mikor érezte magát ennyire energikusnak. Számtalanszor viaskodott Xitanokkal, számtalanszor menekült előlük… na de üldözni őket? Nem, nem igazán. Amikor olyan helyzet állt elő, hogy ő rohant fejvesztve utánuk, az is csupán egy trükk volt részükről, hogy alaposan csapdába csalják.
Az ereiben bugyogó, óriási mennyiségű adrenalin szinte szétfeszítette az érfalakat a testében, melynek következtében majdnem kidöntötte a félrecsúszó ajtót a helyéről. Többen megbámulták, kiabáltak utána, fenyegető szavakkal illették, de ebből a legtöbbje el sem jutott a tudatáig. Az, hogy társai körül ugyanúgy pulzált ez a lassan tömörré sűrűsödő energiafelhő, mint körülötte, csak tovább emelte az adrenalin értékeit.
Mikor végre az utolsó akadály is elhárult, a vártnál nagyobb hangerővel támadta le a helyiségben tartózkodó, egyformán döbbent embereket.
– Akkor most mindenki félretesz mindent, amin ügyködik, és nekikezd az egész Fal-védelmi programjuk újjászervezésének! – A felfegyverkezett, bepiszkolódott terepruhát és páncéllemezeket viselő katonák felbukkanása javarészt elkerekedett szemeket, tátott szájakat és megnyúlt arcokat eredményezett, és mozdulni sem mozdult senki. – Még ma, ha lehet!
– Hallották a rohadékot! – állt azonnal Cross mellé Flynn. – Hol van az a nyamvadt Pierce? Meg Kennex?
Az igazgató épp az összegyűlt kíváncsi és megütközött tömegen próbálta átverekedni magát, Lee-vel az oldalán.
– Mégis mi a jó büdös francot művelnek itt? – kérte számon erélyesen. A mesterlövészt meglepte az indulatosság; azt hitte, az ő korában már lehetetlen, hogy valaki ekkora tüdővel rendelkezzen. – Még egy napot sem töltöttek a támaszponton! Ki adott engedélyt az elhagyására?
– Nos, történetesen mi – tárta szét a karját Pace, elővéve a mindenkit-hülyének-nézek hanghordozását, amit Cross szinte sosem szokott hallani tőle.
– Elment az eszük? Mégis mi a fenét képzelnek magukról?! – fújt az előbbinél is dühödtebben Kennex. Sápadt arcbőre hamar kipirult.
– Elég sokat, de most ne ebbe menjünk bele – fonta karba a kezét és tolta ki diadalittasan a mellkasát Cross.
– Maguk teljesen becsavarodtak! Hogy merészelték otthagyni az aktív támaszpontot? Nem ronthatnak be ide csak úgy, itt komoly munka folyik! A terepre küldött csapatok számítanak ránk!
– A többi csapat miatt ne aggódjon, inkább azzal foglalatoskodjon, hogy új szolgálati beosztást dolgoz ki nekik – szólt közbe zengő hangon a kardforgató, és hogy szavait nyomatékosítsa, Barton a vezérlő kékes fényárban úszó körasztala felé böködött a kezével.
– Mi a fenéről beszélnek? – kérte számon Lee, értetlenül ráncolva a homlokát.
– A Xitanok alaposan átejtettek minket – jelentette be kellően élesen Flynn. A helyiségben tartózkodók lélegzete szinte egyszerre akadt el, a kíváncsiság és az aggodalom ötvöződni kezdett a levegőben. A hirtelen fagyossá vált légkört tovább hűtötte a Falon túli delegációk parancsnokának megjelenése. A magas, határozott lépésekkel járó férfi arca frusztráltságról árulkodott. Ahogy beljebb lépett, emberei automatikusan utat engedtek neki.
– Mi ez az őrült műsor itt? – kérdezte ridegen, majd lenéző tekintetét végigfuttatta a csapaton. – Maguknak a támaszponton kellene lenniük.
– Nem, pontosan jó helyen vagyunk – nyomta meg a szavakat Cross.
– Hogy merésze…
– Á-á-á… Ácsi – fojtotta belé a szót egyetlen mozdulattal Flynn. – Az öreg itt már kiköhögte nekünk a tüdejét, nincs időnk ugyanezt végighallgatni magától is. – Hangsúlyozásképp Barton látványosan megcsóválta a fejét.
– Jól van – adta be a derekát kissé sértetten Pierce. – Halljam, mi ez az egész? Mi lett a bevetésükkel? Sikerült elbánniuk a Xitanokkal, vagy tévedek?
– Egy menekülőre fogta – kezdett bele a magyarázkodásba Pace, rezzenéstelenül tűrve a sok idegen rosszalló tekintetét –, mi pedig üldözőbe vettük. Korábban ez sosem fordult elő. Korábban a Xitanok mindig erőfölényben voltak, esélyünk sem lett volna nekünk üldözni őket, de most sikerült. Ugyan hagytuk megfutamodni, viszont pontosan ez vezetett minket eredményre.
Az utolsó mondat felfordulást kavart a vezérlőben. Többen összesúgtak, egyesek hüledezve kapkodták az egyre fogyó levegőt, míg mások ingerülten emeltek hangot nemtetszésüknek. Pierce kezét felemelve elhallgattatta őket.
– Tehát hagytak egyet elmenekülni? – Csupán töredéke jutott el hozzá abból, amit Pace mondott. – Mikor volt esélyük megsemmisíteni?
– Ha megöltük volna, nem jövünk rá arra, mekkora átverés áldozatává lettünk – jelentette ki erélyesen a kardforgató, mire ismét kisebb hangzavar támadt. Megint Pierce-nek kellett közbeavatkoznia.
– Átverés…?
– Talán süket? – dohogta rosszindulatúan Cross, de különösebb figyelemben nem részesült.
– A Fal felépítése idő- és pénzpazarlás volt. – Pace állítása kiverte a biztosítékot a teremben. Mindenki makacsul próbált hangot adni a véleményének, túlharsogni a többieket, de értelmes mondatok nem születtek. Cross düh és pánik szagát érezte a levegőben, és bár nem szabadott volna, mégis megengedett magának egy halvány, öntelt mosolyt. Kennex és Lee igyekezett lecsillapítani a kedélyeket, igaz, nekik is meg kellett küzdeniük saját döbbenetükkel. Végül megint Pierce tekintélyére volt szükség.
– Aki nem érdekelt a bevetések levezénylésében, távozzon!
– Mindenki maradjon ott, ahol van! – harsant fel Flynn. Barton figyelmeztető kézmozdulataival kísérelte meg a tömeget a vezérlőben tartani. – Amit most felfedünk, az mindenkinek érdeke és hatásköre valamilyen módon. Hallja csak minél több ember.
– És mégis mire alapozzák ezt az abszurd kijelentésüket? – követelte türelmetlenségbe csomagolt indulatokkal Pierce.
Például tényekre? – mutogatta a szemét forgatva Barton. Cross nem tehetett róla, egyszerűen hatalmas örömét és szórakozását lelte a szorult helyzetbe került férfi leplezni próbált vergődésében.
– Ha ilyen merész kijelentést tettek, akkor nyilván van is mivel alátámasztani – állt a csapat mellé hezitálás nélkül Lee. Pace és Barton hálás fejbiccentéssel illette. Pierce mogorván fújt egyet, de fülét hegyezve átadta a szót a kardforgatónak.
– Nos tehát… ha sikerült végre kellőképpen lehiggadniuk és életképes jövőjük megvalósításának vágyát maguk elé helyezniük, akkor kezdeném az elejétől. Legalább megspórolok egy jelentést. – Cross a szeme sarkából látta, hogy Lee ugyan elhúzta a száját, mégis megértően bólintott. – Bár a Bunker által generált szimulációnak kellett volna fogadnia bennünket ezen a próbabevetésen, Xitanokba botlottunk, összesen hatba. Ötöt kiiktattunk, de az egyiket engedtük elfutni. Hogy miért? Mert bizarr jelenségeket tapasztaltunk. – A kardforgató intett Crossnak, aki a körasztalhoz lépett, és a drónokkal összeköttetésben álló pántját az asztal tetejére rakta. A beépített monitor azonnal felismerte az eszközt, és kivetítette annak tartalmát. – Két drónunknak teljesen váratlanul nyoma veszett. Az itt látható információk szerint egyik sem hibásodott meg, pusztán hatótávolságon kívülre kerültek. Ez még nem is jelentene semmi aggasztót, ám a két drón egyik pillanatról a másikra tűnt el. A második alig hétméternyire cirkált a vezérlőpántoktól, amikor nyoma veszett. Mintha elnyelte volna valami.
A holografikusan kivetített adatok egytől egyig alátámasztották Pace-t. A tömeg elhűlve és kíváncsiságtól szomjasan figyelte a kékesen derengő adatokat a levegőben.
– A démonok is mintha a semmiből bukkantak volna elő. Először még nem voltak sehol… aztán egyszer csak ott voltak mindenütt. A drónoknak már többtíz méternyi távolságból jelezniük kellett volna, de nem tették. Meghibásodtak? Nem.
– A Xitanok elrejtőznek a drónok radarja elől? – vetette fel Kennex.
– Ha innen nézzük… mondhatni igen, de azért ennél jóval többről van szó. – Ez a kijelentés tovább fokozta a kíváncsiságot. – A lényeg még csak most jön. Tehát, az egyik démont futni hagytuk. Barton már majdnem utolérte, amikor hirtelen szem elől tévesztettem. De nem csak úgy elillant, mint a kámfor… a föld megnyílt alatta. A legmegrázóbb? – Pace itt hatásszünetet tartott. – A rés nem a föld mélyébe vezetett. Barton lába a levegőben lógott, alatta pedig erdő terült el. Szerencsénk, hogy időben el tudtam kapni.
Az események részletezése minden eddiginél nagyobb képtelenségnek hangzott, annak ellenére is, hogy Cross saját szemével látta, mi történt. Egyáltalán nem csodálkozott, hogy a vezérlőben levők egyként hőköltek hátra az abszurd hírektől.
– Miután sikerült felhúznom – bökött Barton felé a kardforgató –, a lyuk sehol sem volt… és a menekülő Xitan sem.
A levegőben pattogott a feszültség. Pierce értetlenül meredt maga elé, Lee és Kennex azonban mintha mélyen gondolkodóba esett volna. A meghökkenést az ő arcuk is kendőzetlenül tükrözte.
– Egy magyarázatot találtunk erre. – Barton közelebb húzódott Pace-hez, hogy legfőbb szemtanú lévén annyi ponton erősítse meg a Bunker felé vezető úton szült konklúziót, amennyin lehetséges. – A Xitanok egy miénkkel párhuzamos világból érkeztek.
Ismét feszült, néma csend. Aztán:
– Ez a legnagyobb baromság, amit valaha hallottam – hörögte Pierce. Mintha szavai megakadtak volna a torkán, és csak erőfeszítés árán sikerült volna felköhögnie őket.
– Hazudnánk? – vonta fel a szemöldökét Flynn.
Álljon elő logikusabb elmélettel – mutogatta bőszen a Falon túlinak Barton, mire a csapat mindegyik tagja várakozó pillantást vetett a férfire. Pierce homlokán hirtelen verejtékcseppek csillantak.
– Ön hisz nekik? – fordult segélykérően Kennex felé.
– Nem voltam jelen, nem vitathatom azt, amit láttak.
– És a Fal ellen intézett támadás? – szúrta közbe valaki.
– Egyszerű megtévesztés – felelte Cross. – A Xitanok okosak, erre már rég rájöttünk. Mégis hagytuk, hogy az orrunknál fogva vezessenek minket.
– De a Fal a mocskos háborújuk kirobbanására volt válasz – hangoztatta másvalaki tömény undorral.
– A Xitanok ellen viszont funkcióját veszti – szögezte le kellő határozottsággal Pace.
– Hazudnak – vádaskodott egy harmadik hang a tömegből.
– Hazudnánk? – Cross ugyan számított efféle reakcióra, valamiért mégis sértve érezte magát.
Tőlünk távol áll a maguk mocskos természete – vágott vissza Barton –, de ha nem hisznek nekünk, nyugodtan menjenek ki, és keressenek jobb magyarázatot. Ó, de hát ez megterhelő feladat lenne számukra, nem? Egyáltalán hogy akarnak így nyerni? Minket küld…
– Barton! – dörrent a lányra Pace. Barton kissé megszeppent, de indulatait nem volt egyszerű lefékeznie.
– Hadd tombolja ki magát – szólt közbe Cross –, ezeknek itt nem árt, ha valaki lerántja őket a magas lóról.
A lány keményen az alsó ajkába harapott.
Azok az adatok nem hazudnak – bökött a kivetített képekre.
– És ez az elméletünk azt is megmagyarázza, hogy a Xitanoknak hogyan sikerült a drónjaikat kijátszaniuk – tette hozzá Flynn élesen. – Arról nem beszélve, hogy Windfall lebombázását is megúsznák.
– De egy… párhuzamos világ! Ez… – Pierce képtelen volt folytatni.
– Csak egy feltevés – húzta ki magát Barton –, de jelenleg ez a leghihetőbb, amink van.
Cross nem bánta meg, hogy terepről azonnal a Bunkerbe igyekeztek. Pierce arckifejezése, a vívódása önmagával… egyáltalán nem érzett bűntudatot amiatt, hogy mindez mekkora szórakozást jelentett számára.
– Szerintem igenis van benne ráció, véljük bármennyire sületlenségnek is – lépett közelebb a körasztal szolgáltatta fényhez Lee. – Gondoljanak csak bele! Ezzel a látszatkeltéssel alaposan elhitették velünk, hogy a Fal megállíthatja őket… pedig… ha valóban létezik ez a párhuzamos világ…
– …és a két világ között húzódó falat bármikor és bárhol át tudják lépni… akkor a mi kézzel fogható Falunk nem ér semmit – fejezte be a gondolatmenetet Pace. Szavai kellően elborzasztottak minden jelenlévőt; ezúttal csupán alig hallható suttogás futott át a termen. – A Xitanok eddig ügyesen eltitkolták előlünk mindezt. Mi kétségbeesésünkben észre sem vettük az árulkodó jeleket, holott kellett volna. Hiszen… akárhányszor felszívódtak, senki sem tudta, hová tűntek. Fekete testük miatt abban a hitben éltünk, hogy az éjszaka leple alatt gondosan elrejtőznek, de a Kékek és a Feketék úgy ismerték a területeiket, mint a saját tenyerüket… meg kellett volna találnunk őket, a fészküket, vagy akármi legyen is a lakhelyük.
A mai bevetésen fordult a kocka – ismételte Barton. – Eddig mindig a démonok üldöztek minket… most mi üldöztük őket.
– Valószínűleg nem számítottak ránk, ami nem is csoda, hiszen mondhatni… mi vagyunk az utolsók. – Flynn tekintetében fájdalom villant át, ami elárulta, hogy nem állt szándékában ezt kijelenteni, de sajnos igaza volt.
– Cage szeretett volna minél többet megtudni a Xitanokról – közölte Kennex. – Őrült ötlettel állt elő: fogjunk el egy élő példányt, hátha a tanulmányozása segíthet. – Váratlanul lesütötte a szemét. – Eddig nem sikerült.
– Akkor most tulajdonképpen mire is várnak már megint? – kurjantotta el magát meglepődve Cross.
– Én ezt még mindig abszurdnak tartom – ellenkezett hűvösen Pierce. A mesterlövész dühös pillantást lövellt felé. – Hogy-hogy korábban senki sem tapasztalt hasonló jelenségeket?
– Könnyen – ragadta magához a szót Flynn. – A túlélésre összpontosítottunk. A démonok olyan hirtelen rohantak le minket, hogy gyakorlatilag semmit sem láttunk az egészből. Ha pedig valaki tapasztalt is valamit, azt már nem élte meg, hogy továbbadja, vagy ha igen, egyszerűen őrültnek bélyegezték. Ahogy most maga minket.
Touché – motyogta önelégült vigyorral Cross.
– És mielőtt feltételezné… ezekhez az adatokhoz nem nyúltunk – bökött az asztal fölé vetített adathalmazra Flynn. – Miért is tennénk?
– Hogy ránk ijesszenek? – dörrent vissza valaki a háttérből.
Meg is érdemelnék – mutogatta haragos arcot vágva Barton.
– Szóval… hadd összegezzem – ráncolta a homlokát Lee. – Szarban vagyunk. És ez alatt elsősorban az uniót értem, mert Windfallnak már úgyis lőttek.
– Rátapintott a lényegre – mosolygott Cross, és magában elkönyvelte, hogy mégis kedvelni fogja a nőt. Aztán Pierce felé fordult. – Rábasztak, seggfejek.
– Ha a Fal tényleg nem állítja meg őket, akkor hogy-hogy nem rohantak le még minket? – A férfi próbált az észszerűségbe kapaszkodni, de lerítt róla, hogy megrémült.
– A megfelelő időre várnak – rántott vállat lazán Pace. – Miután gondosan elhitették mindnyájunkkal, hogy a Fal akadályt jelent, a legváratlanabb pillanatban támadást indítanak. Most, hogy lerántottuk a leplet erről a… titkukról, talán még tehetünk valamit, mielőtt nem késő. Hacsak a Xitanok nem időzítik a várt támadást hamarabbra.
– Tenni? És mit? – Egy vékonyka, de erőszakos tónusú nő kérdezett a tömegből.
– Ezt hangoztattuk végig! – rázta a fejét hihetetlenkedve Flynn. – Átszervezünk mindent. – Olyan hanghordozással beszélt, mintha ez lett volna a világ legegyszerűbb válasza. És valóban az volt, de Cross nem várta el, hogy ez a Falon túliaknak is leessen.
– És a támaszpontok? Az ott állomásozó csapatok?
– Ottmaradnak – vette át a szót Pace. – Csak a feladatuk nem a Fal védelme lesz, hanem például a maihoz hasonló rések betömése és persze a Xitanok megsemmisítése. Mivel alaposan felszerelték a támaszpontokat, ezért úgy vélem, minden eszközünk megvan a sikerhez. Oh, nem, nem egészen. – A kardforgató olyan éles pillantást küldött Pierce felé, hogy Cross szinte látta a fizikai lyukat annak mellkasában. – Katona… az nincs elég.
– Nem részesültek kellő kiképzésben – hangoztatta a Falon túli azt, ami már mindenkinek a könyökén jött ki.
Hát pedig mi négyen kevesek leszünk ehhez – mutogatott Barton nagy, kapálózó mozdulatokkal.
– Megígértük, hogy segítünk – emlékeztette a termet Pace –, és ehhez tartjuk is magunkat. Nem elsősorban azért, mert ahogy elnézem… mindnyájunkat majd’ megöl a kíváncsiság, hogy mi a franc ez az egész. – Helyeslő biccentéseket kapott válaszul. – Mindez csakis akkor fog működni, ha hagynak bennünket érvényesülni. Jelenleg csupán mi állunk a sikeres jövőjük és egy mindent elsöprő katasztrófa között. De ahogy gondolják… elvégre, a mi világunk már elbukott, ez nem a mi harcunk…
Pierce látványosan viaskodott önmagával. Körülötte a többi Falon túli bizonytalanul suttogott, bár amennyit Cross el tudott csípni, az biztatóan hangzott. Pontosan ezért kell az szónoklást meghagyni Pace-nek.
– Akkor annyira nem is szükséges átírni mindent. A felállás marad a régiben… csak a feladatkör változna meg – szedte össze Pierce.
– Sokáig tartott – gúnyolódott ezúttal Flynn.
– Akkor mégis mire volt jó ez az „azonnal szervezzünk át mindent” című kirohanás?
– Mire volt jó? – vonta fel a szemöldökét Cross. – Ha nem ijesztünk magukra, most ide sem bagóznának.
Akármit is készült közölni Pierce, inkább visszanyelte, és hüledezett.
– Hihetetlen. Mindezt egy feltevésre alapozni… Ch… Hihetetlen. Akkor… miféle tervet forgatnak a fejükben?
A kardforgató arcára halovány, megkönnyebbült mosoly telepedett. Mintha a feszültség is szűnni látszott volna.
– A támaszpontok továbbra is úgy üzemeljenek, mint eddig – ecsetelte Flynn –, és ahogy ez a barom mondta, a feladatkör más lesz. Mi indítványozzuk ennek a rejtélyes jelenségnek a kivizsgálását, ha a többi kiküldött csapat közben réseket keres és lefoglalja a Xitanokat. Fogalmunk sincs, mivel állunk szemben, hogy mekkora a veszélyfaktor, és ha nem kapjuk meg azt a támogatást, amire szükségünk van, az esélyeink hamar lenullázódhatnak. Arról nem is beszélve, hogy mi van akkor, ha a két világ… nem is tudom, egybeolvadna.
– Lehetséges ilyen egyáltalán? – vetette fel Kennex.
– Ha tényleg igaz, amit láttam, velem már bármit meg lehet etetni – vallotta be Cross.
– És önök vállalnák ezt? – döbbent meg Lee. – Át mernének menni… oda?
– Hát… senki más nincs olyan begyöpösödött, mint mi – rántott vállat a veterán.
És még korántsem biztos, hogy igazunk van – tette hozzá Barton –, de ez másképp nem derülhet ki, csak ha felfedezzük.
– Szóval akkor még egyszer: ez kizárólag úgy működhet, ha több katonát kapunk – hangsúlyozta Pace. – A Xitanokkal mindenképpen fel kell venni a harcot, amíg mi kutatunk, így a kulcs megint az idő lesz. Időt kell nyerniük nekünk, hogy kiismerhessük magunkat a világukban. Ha kiirtani őket nem is lehetséges, akkor azt kell elérnünk, hogy valahogy csapdába essenek benne, már ha tényleg egy másik síkról érkeznek.
– Őrült terv – jegyezte meg váratlanul a mindeddig némán fülelő Kennex.
– Meglehet, de rólunk van szó – reagált Cross vigyorogva.
– Akárhogy hozták is létre a Xitanok ezt a… kaput, vagy mit, nem lenne hátrány, ha valahogy kideríthetnénk azt is, hogyan képesek erre. Szóval továbbra is napirenden marad, hogy elfogjunk egyet élve – folytatta Flynn, tekintetével Lee-ét keresve. A nő bólintott.
– Rajta leszünk.
– Helyes. A túlélők begyűjtéséről se feledkezzenek meg.
– Nem fogunk.
– Akkor? – tárta szét a karját Cross. – Munkára? Nem ártana erről a kis… eszmecseréről tájékoztatni a támaszpontokat meg az őrtornyokat, nem?
A terem még dermedt volt a sokktól, de Kennex hamar a kezébe vette az irányítást, és mozgósított mindenkit. Kérésére Lee kiterelte a csapatot a vezérlőből, végigvezette őket a folyosón, egészen a kijáratig. Mielőtt azonban visszautasította volna őket a támaszpontjukra, megtorpant egy pillanatra. Tekintete szigorról árulkodott, de pótcselekvései aggodalmából származtak.
– Ha tévednek… ami elég valószínűtlen… de akkor is egy eshetőség, Pierce nem hezitál majd óriási balhét a nyakukba akasztani – figyelmeztette a csapatot kötelességtudóan. – Addig nem is fognak hinni önöknek, míg a saját bőrükön nem tapasztalják mindazt, amit elmondtak nekünk. Ennek ellenére igyekszünk együttműködésre bírni őket, rendben? – A négyes egyként bólintott. Lee hezitált egy rövid ideig, aztán: – Tényleg komolyan gondolták? Hogy magukra vállalják ennek a feltételezett világsíknak a feltérképezését?
– Hallotta – erősítette meg Pace.
– Valóban csak a puszta kíváncsiság hajtja önöket? Mert… hogy szarnak a Falon túliak épségére, ez világos.
A csapattagok sokatmondó pillantást váltottak.
Ez nem igaz – rázta a fejét Barton. – Annyi halált láttam már… hogy a leggyűlöltebb ellenségemnek sem kívánnám soha.
– A háború sokat elvett tőlünk – fogott bele Flynn –, de az nem mérhető ahhoz a veszteséghez, amit a Xitanok hoztak ránk. Windfall felzabálását nem úszhatják meg csak úgy, következmény nélkül.
Crossban pusztán ekkor tudatosult, hogy mindannak, ami elhangzott ezen a rögtönzött eligazításon, valójában csupán a töredékét beszélték meg útközben. Mégis úgy tűnt, mintha mindent átrágtak volna, és ez megrémisztette. Nem volt kibékülve társai jelenlétével, legszívesebben folyton sértést vágott volna valamelyikükhöz, éppen ezért nem értette, hogy lehettek ennyire egy hullámhosszon. Talán mert egy csónakon eveztek. Talán mert ugyanazok a sérelmek érték őket a háborúban. Talán mert egyezett a látásmódjuk. A francba is.

Tudta, hogy éjjel nem sokat fog aludni, és szidta a fejét, hogy igaza lett. Nem érezte a kimerültséget, hiszen az adrenalináram nem apadt el. Csak ide-oda dobálta meggyötört testét az ágyban. Mikor már nem bírta tovább a vergődést és az izzadást, felkelt, hogy igyon valamit.
Egyáltalán nem lepte meg, hogy a többieket a vezérlőben ücsörögve találta. Megjegyzés nélkül csatlakozott hozzájuk. Egy darabig mindössze némán ültek és meredtek a semmibe. Bár mellkasuk ritmikus fel-le mozgásától eltekintve teljesen mozdulatlanok voltak, a lövész tudta, hogy ők is az elmúlt eseményeken filóznak. Ő már annyiszor végigpörgetett mindent az agyában, és hiába próbált gátat szabni a képek tömkelegének, azok megállás nélkül ostromolták. Túl sok volt ez neki egyszerre, úgy érezte, ha az elkövetkezendő néhány nap nem telik el eseménytelenül, koponyája szétreped. Nyugalomra persze esélyt sem látott, így nem is értette, minek terhelte magát a reménykedéssel.
Mikor végül agyára ment a sok emlékkép, elfúló, nyüszítéshez hasonlító nevetést hallatott, magára vonva társai figyelmét.
– Párhuzamos világ… – sóhajtotta. – Ekkora sületlenséget... – Mellkasát még mindig a kuncogás rázta.
– Hiszen láttad – emlékeztette Pace.
– Tudom! És mégis… Így kimondva… Nem is… Előbb nem ártana megvizsgálni, pontosan is mit találtunk, mielőtt egyből a következtetés részhez ugranánk.
Mindenesetre befosattuk őket – mutogatta széles vigyorral az arcán Barton.
– Vagy csak elértük, hogy komplett idiótának nézzenek minket – fűzte hozzá kevésbé lelkesen Pace.
– Pontosan mit is láttál, kölyök? – intézte a kérdését Bartonnak Flynn, nem mintha szerencsétlennek nem kellett volna már felidéznie a történteket. Mintha most is feszélyezte volna a hirtelen rá irányuló figyelem.
Arra összpontosítottam, hogy ne essek le – mutogatta.
– Logikus – jegyezte meg Cross.
Nem tudom, mi volt az pontosan. A talajba… az aljnövényzetbe kapaszkodtam, de a lábam a levegőben himbálózott. Alattam… alattam erdő volt, meg… sűrű köd. Alulról úgy nézett ki, mintha megnyílt volna az ég… vagy… nem is tudom. – Szünetet tartott, hogy kicsit összeszedje a gondolatait. – Mintha egy vékony, nem áttetsző üvegfal választotta volna el a két… síkot. Csak… ennyit láttam.
– Én se többet – tette hozzá Pace.
– Amúgy egész szépen rögtönöztél ott nekik – dicsérte társát Cross. – És az a vicces, hogy minden abszolút hihető volt. Szóval én azért nem hiszem, hogy annyira hülyének vennének minket. Hiszen láttátok, mennyire beszartak.
Barton egyetértően bólintott, aztán bizonytalanul leszegte a fejét.
Vissza kéne mennünk oda…? – mutogatta.
– Igen, vissza – helyeselt Flynn.
– Azt hittem, már senki sem veti fel – mosolyodott el a mesterlövész.
– A Bunker nem repesne az örömtől – mondta intően Pace.
– Ugyan, kit érdekel a Bunker? Vagy a Falon túli mocskok? Ronan, te hangoztattad annyira, hogy a kezünkbe kell vennünk az irányítást, most meg berezelsz?
– Csak Lee-t és Kennexet féltem. Ez lenne a mai napon a második ellenszegülésünk, úgy, hogy most költöztünk be. Mivel ők is windfalliak, a mi pártunkat fogják, és falaznak nekünk. Akárhányszor ellenállunk, valószínűleg rajtuk csattanna az ostor, ha ez nem történt meg máris.
– Bízhatunk egyáltalán bennük? – tudakolta Flynn a homlokát ráncolva.
– Eddig nagyon úgy tűnik, de mindezt nem azért mondom, mert biztonsággal tudom, hogy így van. Azért még ne ragadtassuk el magunkat. Ígéretet tettek… meglátjuk, mi lesz a vége.
Akkor maradjunk itt? – Ezúttal Barton kérdezett. Látszott rajta, hogy nincs ínyére a dolog. Cross teljesen átérezte a csalódottságát.
– Ilyet nem mondtam – felelte kellő eltökéltséggel a tónusában Pace.
– Óvatosak leszünk – húzta ki magát izgatottan Flynn. Barton kétszer a mellkasára ütött, mire a mesterlövész elmosolyodott. Oh, bárcsak mindig ennyire egy hullámhosszon lennének!

Nem tartott sokáig felfegyverkezni újra, az izgalom mindnyájukat maximum hatásfokon dolgoztatta. Mivel az éjszaka sokkal veszélyesebbnek számított (detektorok ide vagy oda), Cross örült, hogy a fekete öltözéknek hála akár ők is ugyanúgy beleolvadhatnak a környezetükbe, mint a Xitanok. Bár nem sok hasznot hajtottak a terepre vitt drónok a délután folyamán (azt leszámítva, hogy többnyire megerősítették az őrült elméletüket), mégis Barton ölében landolt egy, Flynnében meg egy másik.
A rádiókapcsolatot nem vágták el, attól tartva, hogy démontevékenység üti fel a fejét, de egyöntetűen eldöntötték, hogy semmiféle hívásra nem fognak válaszolni, ami nem egy esetleges támadásról tudósít.
Ahogy azt előre látták, amint elhagyták a támaszpontot, máris záporoztak a hívások a Bunkertől, de válasz híján lassan felhagytak a próbálkozással. Ideje beletörődniük, hogy őket bizony nem táncoltathatják kedvük szerint.
Nem sokkal azután, hogy Cross kitörölte az utolsó nem fogadott hívást, Pace leállította a terepjáró motorját. A csapatra némaság borult. Hezitálva egymásra tekintettek, de mivel félelmet egyikük szemében sem fedeztek fel, fegyvereiket megmarkolva kiszálltak a járműből.
Odakint alaposan lehűlt a levegő. A mesterlövésznek egészen a fejébe kellett húznia a sapkáját, hogy védje a fülét a hidegtől. Az égbolt bizarrul tiszta volt; még a parányi csillagokat is látni lehetett. A majdnem kerek hold ezüstös derengése képes volt beragyogni a vékony ködfüggöny egészét. Bár Cross ezt senkinek sem vallotta volna be soha, szívesen elgyönyörködött volna a látványban. Akárcsak a nap, úgy a hold fénylő szépsége is ritkaságnak számított a windfalliak számára.
A két drónt útnak eresztvén, a csapat megindult a rengetegben. Mivel a fák sűrű lombjai lassan teljesen elfedték a hold nyújtotta világosságot, szükség volt Barton kiképzése során elsajátított felderítői képességeire a haladásban. A lány lassan, körültekintően vitte előre társait pontosan oda, ahol korábban megnyílt a föld, hogy elnyelje a menekülő Xitant. Néha kitért a helyes irányból, hogy nagyobb átmérőjű területet fésüljön át, néha kissé leszakadt társaitól, de egyelőre semmi szokatlan nem mutatta magát; a drónok is fölöttük cikáztak még.
Sokkal hamarabb elérték a helyet, mint Cross azt várta. Bár ő is remekül tudott tájékozódni, nem volt benne biztos, hogy ilyen egyszerűen visszatalált volna.
Barton hirtelen térdre rogyott, hogy a földet kapargatva próbáljon rálelni valamire… akármire. A többiek is nézelődtek, de ahogy teltek a csendes percek, úgy fogyott a lelkesedésük is.
– Felesleges volt kijönni – törte meg a némaság jegét Flynn. Barton ingerülten a földre csapott.
– Őszintén, mégis mit vártunk? – morogta Cross hasonlóan frusztráltan. – Ha ezek a nyamvadt Xitanok nyomot hagynának maguk után, rég rájöttünk volna, hogy egy párhuzamos világból jönnek. Ah... még kimondani is kegyetlenül fáj… Komolyan, már kezdem azt hinni, hogy csak hallucináltuk az egészet. Talán van valami a ködben…
– És mind ugyanazt hallucináltuk volna? – vonta fel a szemöldökét Pace.
– Hihetőbb, mint ez a légből kapott párhuzamos világ elmélet…
Cross nem tudta, mit gondoljon. Nem volt itt semmi, de a délután folyamán eltűnt drónok… és a kölyök… Látta, Pace honnan húzta ki őt, és mégis, bizonyítékok hiányában úgy tűnt, mintha csak képzelte volna az egészet. Ahhoz azonban túl élénken élt minden a fejében.
Tényleg felesleges volt kijönni? – Barton tekintete kétségbeesettségről árulkodott. Hiába markolt a földbe újra és újra, mintha azt várná, hogy kiáshatná azt a rejtélyes lyukat, csupán a ruháját piszkította be.
– Hát… aludni úgysem tudtam volna – sóhajtotta Flynn, miközben néhány méterrel arrébb sétálgatott.
– Talán még szétnézhetünk esetleg távolabb is – ötletelt Pace, bár hangjából hiányzott a korábbi eltökéltség.
– Áhh – legyintett mogorván Cross –, úgysem találunk sem…
Halk, de visszhangzó koppanás ütötte meg a fülét, és ez elég volt, hogy mondandója végét visszanyelje. A koppanás Flynn irányából jött. A veterán tágra nyílt szemmel meredt maga elé, a kezében szorongatott fegyvere csövét védekezően emelve maga elé.
Ez mi volt? – pattant fel a földről Barton.
– G-gőzöm sincs – motyogta az öreg bizonytalanul, puskáját óvatosan lengetve törzse előtt.
Cross érezte, hogy az adrenalin felpezsdíti a vérét, és már egyáltalán nem fázott. Ahogy Flynn ismét lendített egyet a fegyverén, a koppanó hang megint visszhangot vert a csendben. Mintha a cső nekiütközött volna valami… valami üvegszerűnek.
– Mi a franc?
A veterán óvatosan előrenyújtotta a kezét, hogy kitapogassa, mit talált, mire tenyere hirtelen függőleges felülethez tapadt. Kesztyűs kezével megkocogtatta. Pontosan olyan hangja volt, mintha egy üvegablakon kopogtatna. Cross kíváncsian és izgatottan Flynn mellé lépett, hogy kinyújtsa a kezét. Az ő ujjai is érintkeztek a sima felülettel.
– Mi az? – tudakolta felettébb kíváncsian Pace.
– Passz – rántott vállat a mesterlövész. – Nem látszik, mégis itt van…
– Mintha valami áttetsző üveg lenne – húzódott hátrébb Flynn. Cross elengedte a fegyverét, és immár két kézzel tapogatta végig a nem látható felületet. Nem tudta pontosan megállapítani, mekkora, csupán azt, hogy nagy. A tetejét (ha egyáltalán volt neki teteje) nem érte fel, és a két szélét is csak Barton, illetve néhány méteres ingázás hozzájárulásával találta meg.
Elképesztő – hüledezett a lány.
– Egy kapu…? – kérdezte megütközve Pace.
– Mindjárt kiderül – mondta Cross, azzal egy sebes mozdulattal ismét kézbe kapta a fegyverét.
– John, vá… – A kardforgató nem ért mondandója végére; a mesterlövész fegyverének visszhangja belé fojtotta a szót. A töltény egy szabályos kör alakú rést vert a láthatatlan üvegfalba, amelyből hideg levegő és apró ködfoszlányok áramlottak kifelé. A résből repedések futottak minden irányba, de a fal kitartott. A csapat elhűlve bámulta a jelenséget. Barton volt az első, aki kiesett a transzból annyira, hogy közelebb bírjon lépni. Ujjait óvatosan végighúzta a repedéseken, majd tenyerét a lyukhoz emelte, elfogva a köd útját.
– Oké, ez már tényleg valami – rázta a fejét hihetetlenkedve Flynn, azzal közelebb lépett Bartonhoz, és kissé félretessékelte, hogy helyet kapjon. Keményen markolva a fegyverét, annak agyával a repedő üvegre csapott. Aztán még egyszer. És még egyszer. Szilánkok hullottak a földre, hangos csilingelést hallatva. Az egyre táguló rés gomolygó ködfátylat és erdőt fedett fel előttük, mely kísértetiesen hasonlított jelenlegi környezetükre, a fák azonban vékonyabb törzzsel bírtak, és magasabbra nyújtózkodtak. Az eget sem ragyogta be a hold fehér derengése.
Barton leguggolt, hogy az egyik letört szilánkot felvegye. Olyan áttetsző volt, hogy akinek ötlete sincs, mit keressen, szinte biztos, hogy elszalasztotta volna. Pace is kíváncsian a kezébe vett egyet, bár figyelmét sokkal jobban lekötötte a résen túli látkép.
– Hű. – A mesterlövész már végképp nem tudta, mit higgyen. – Oké, kizárt, hogy ezt mérges gázzal kevert köd okozza.
Most mi lesz? – kérdezte izgalmában remegő kézzel Barton.
– Átmegyünk, nem? Erre vállalkoztunk.
– Fogalmunk sincs, mi várhat odaát – húzta a száját bizonytalanul Pace. Barton a szemét forgatta.
Felfegyverkeztünk! – emelte magasra saját puskáját, majd a fejük fölött cikázó drónokra bökött.
– Igaza van – állt a lány mellé Flynn. – Bízzunk abban, hogy a detektor valóban működik.
– És ha ez a rés eltűnik?
– Baszki, te tényleg berezeltél, Ronan – morogta Cross. – Ha nem most, mikor? Különben is, ennek a veszélye máskor is fennállhat. – Nem tudta, hogy dühöngjön vagy nevessen, így inkább kuncogott egyet. – Basszus, nekem kellene most a leghangosabban elleneznem ezt a hülyeséget, nem neked! Azok a túlélők, akiken segítettünk… ha te nem vagy velem, nem biztos, hogy…
– Ne feszélyezd – szólt közbe Flynn. – Nélküle is boldogulunk. Én legalábbis biztosan.
Pace összepréselte alsó és felső ajkát, és bár úgy tűnt, bátorsága végleg inába száll, a szemében ismét fellobbant a tűz.
– Ha a saját óvatlanságunk lesz a vesztünk már rögtön az elején, akkor tulajdonképpen mit keresünk mi most itt? Legalább azon töprenghetnénk, mihez kezdünk, ha ez a rés itt eltűnik. Mert mi lesz akkor?
– Hát… itt ácsorogva sosem tudjuk meg – rántott vállat lazán Flynn.
Ez a mi harcunk is – húzta ki magát tettre készen Barton. – Azzá tettük, mikor kimondtuk, hogy Windfall elestét nem úszhatják meg a démonok. És… szerintem… mindig is az volt, hiába elleneztük annyiszor.
Pace eleresztett sóhajt.
– Elindulunk végre?
Cross felnevetett.
– Mi van, Ronan? Nem bírod elviselni, ha nem te osztod a bölcseleteket? – csipkelődött.
– Jól van, mozgás, hacsak nem akarjátok megvárni, hogy ránk pirkadjon – lépett közelebb a ködöt pöfékelő réshez Flynn. Barton szórakozottan nézte Cross és Pace farkasszempárbaját, de a veterán szavára azonnal indulásra kész pózba vágta magát, és már indult is volna előre, ha az öreg karja útját nem állja. – Ne olyan sebesen, kölyök. Én megyek elöl. Ha valami szembe jönne velünk, engem kapjon telibe, ne téged.
Barton döbbenten rázta a fejét.
Én vagyok a hírszerző a csapatban – makacskodott. – Nekem a felderítés rutinfeladat.
– Nem állok le vitatkozni – felelte hűvösen Flynn, majd átlépte a két feltételezett világsík határát. Cross és Pace egy gyors pillantást váltott, aztán a drónokat a résbe reptetve ők is elmerültek a sűrű ködben Barton után.
Cross gyomra dióméretűre zsugorodott. A hely nemcsak sokkal sötétebb volt, de a levegő is hidegebbnek érződött. Sűrű lombú fák vették körbe őket, az aljnövényzet pedig ritkásabbnak tűnt. Igyekeztek mindvégig közel maradni egymáshoz, illetve olyan csendesen járni, hogy a legapróbb levélrezdülés hangja is a fülükbe jusson. Pace többször hátrapillantott, vajon látja-e még a rést, de a gomolygó köd már rég elfedte előlük, és ez rossz érzéssel töltötte el a mesterlövészt. Bár Pace-t tántoríthatatlan harcosnak ismerte, teljesen megértette az aggodalmát és kétségeit, még ha az imént le is hurrogta. Hiszen neki is erőlködnie kellett, hogy bátorságát el ne szórja útközben…
Fogalmuk sem volt, merre mennek, csak azt tudták, hogy egyelőre egyenes vonalat ír le a megtett útjuk. Egyetlen szó sem esett közöttük, nem mintha Crosst ez meglepte volna; ellenséges terepen mozogtak, és a drón némasága ellenére sem volt kizárt, hogy már kiszemelték őket a Xitanok.
A mesterlövész szíve hatalmasat dobbant a mellkasában, amikor Flynn váratlanul megtorpant. Olyan szorosan markolta a fegyverét, hogy ujjai görcsösen remegni kezdtek.
– Mi baj? – súgta Pace alig hallhatóan.
Egy tisztás – bökött maguk elé Barton.
Némán közelebb sétáltak, hogy kicsit körbejárjanak. Nem kellett túlságosan belemerülniük a feladatba. A köd ellenére is hibátlanul kivehető, erődszerű építmény körvonalazódott a sötétben kicsiny, lőrésszerű ablakokkal. Egy emberalkotta építmény. Cross rossz érzése csak tovább fokozódott, mely erős hányingerbe csapott át, amikor meglátta a falon a szinte világító, szórófestékkel fújt jelzést.
A Feketék…?
Megosztás:

2017. augusztus 9., szerda

Kihívás - Nyomás

Több sztoriötlet fogant már meg a fejemben az utóbbi időben. Ugyan ezek még a jövő zenéi, de előbb vagy utóbb mindenképpen szeretnék belevágni valamelyikbe. Talán hamarabb is, mint gondoltam. Az egyik ilyen történet-ötlet ugyanis egy egyetemista lányról szól, aki ráun a monoton, szürke hétköznapokra, és olyan eseményekbe keveri magát, amelyekkel sodródva átértékeli a dolgokat, és rájön, hogy talán a szürke hétköznapok mégsem olyan rosszak.

Miért is vágnék bele hamarabb a vártnál? Mivel ez egy egykötetes regény lenne (a legtöbb eddig feltöltött művem folytatásos), illetve egy egyetemista lány a főszereplője, és én is most kezdem az egyetemet, szóval a karakteremmel együtt tudnám felfedezni ezt az "új világot".

Már vannak ehhez a történethez vázlatok (igaz, egyelőre nem olyan sok), a főbb karakterek is készek, illetve kitaláltam a címet is. Ez a háromszázas egy kis ízelítő egy mellékkarakter szemszögéből. Ha esetleg megfogott, talán még hamarabb nekiállok kidolgozni ezt a történetet.
Jó olvasást!


Amióta kiosztotta azt az otromba vásárlót, nem láttam, holott egy karra jártunk. Kérdezősködtem a szaktársai körében is, de nem rémlett nekik, hogy az incidenst követő napokban megjelent-e az órákon. A legtöbben, akikkel beszéltem, nem is tudták, ki felől érdeklődöm, és ez felettébb aggasztott. Számukra csupán egy volt a tanulók szürke arctengerében. Egy egyszerű diák, aki lelkiismeretesen bejárt meghallgatni a tanárait; aki mindig jól informált volt; aki szorgalmasan hajtott azért a kevés pénzért is, amit ezek a mocskok mertek perkálni az alkalmazottaknak; és akitől noha sokan segítséget kértek, a nevére mégsem emlékeztek.
Aznap az a vásárló végül a toleranciája hátárán túlra lökte. Besokallt, és most már teljesen világos, miért. Monoton, szürke hétköznapok, melyek mindig, MINDIG ugyanazon forgatókönyv szerint peregnek le. Reggeli kelés, kávé, előadások, edzés, munka, tanulás, alvás. Aztán megint reggeli kelés, kávé, előadások, edzés, munka, tanulás és alvás. Nekem bár ez teljesen normálisnak számított, neki nem. Sehogy sem bírt beilleszkedni a környezetébe, amit a kis kutakodásom igazolt is.
Először: nem sikerült barátokra lelnie. Ha az arca meg is maradt néhány ember retinájában, csupán egy rövid időtartamig tárolták a képet. Másodszor: csendes, szelíd lány volt, aki kerülte a felesleges balhét, és a leghangosabb bulik alatt is inkább a tanulásra koncentrált. Továbbá: teljesen különbözött a gondolkodásmódja, a világlátása. A monoton munkát általában igyekeztük beszélgetéssel színesíteni, és ekkor ébredtem rá arra, mennyire másként éli meg mindazt, amit én. Amit mindenki.
Egyetlen szó nélkül tette a dolgát nap mint nap. És tűrt. Megállás nélkül tűrt. Érzelmeit elfojtva megpróbálta magát egy olyan fogaskerékké formálni, amely tökéletesen illik a gépezetbe, és amelyet mindenki elfogad. Majdnem összejött. De csak majdnem.
Van, aki a nyomás alatt összeroppan, illetve ritkán, de előfordul az is, hogy valaki a nyomás alatt erőre kap, és féktelen indulatokkal dönti le a szürke hétköznapok díszleteit. Ez a valaki kizárólag olyan ember lehet, aki többre hivatott. Akárcsak ő; és az az otromba vásárló lehet rá a legjobb tanú.
Megosztás:

2017. augusztus 8., kedd

Zenéim íráshoz VI.

Más leendő egyetemista is ennyit kínlódik a sok papírral meg a mindennel? Mert én már kezdek eléggé besokallni (oké, főleg azért, mert adódtak gondjaim a szállásommal... nem is kicsik...).


Az ingerültségem levezetése érdekében inkább  összeállítottam egy újabb zenelistát (nem mertem fejezetolvasásba vágni, mert attól féltem, szerencsétlen karaktereim isszák meg a levét). (Éljenek a trailer music-ok meg a game-ek!) [(Meg a zárójelek!)] (())

"Felnézett az égre, ám csillagok helyett a végtelen megtropolisz fényei pislákoltak. Aztán meghallotta a zajt is. Emberek, járművek, riasztók, szél... egy nagyot faroló kocsi, melyet szirénák üldöztek."

"A hajsza helyszínéül a fél metropolisz szolgált. A kíváncsi járókelők egyként kapták fel a fejüket az őrült sofőr mutatványaira, az éles kanyarokra, a hátrahagyott féknyomokra és a lökhárítók folyamatos roncsolására. A rendőrség legkiválóbb sofőrjei is tehetetlenek voltak."

"Az üldözött kocsi aztán lefékezett, és egy maszkot viselő fegyveres alak szállt ki belőle. Egy szempillantás sem kellett ahhoz, hogy kitörjön a káosz."

"Számos áldozat árán, de a rendőrségnek sikerült a földre tepernie a fegyveres idegent. Az első golyó a vállába fúródott, a második a hátába, a harmadik mellé ment, a negyedik azonban térden találta. Élettelen teste lassan, tollpiheként hullott a felforrósodott aszfaltra. Mikor személyazonosságára fény derült, ő kénytelen volt elfordulni. Felismerte a merénylőt, és sosem fogja elfelejteni."
Megosztás:

2017. augusztus 6., vasárnap

Gyilkos a sötétben - 13. fejezet

Megkínlódtam ezzel a fejezettel, holott egyáltalán nem hosszú. Most vagy a meleg az oka, vagy...  vagy nem tudom. Még az olvasás is teher. Mindegy, azért valamennyire sikerült összeszednem magam, úgyhogy jó olvasást a következő Stinger-fejezethez!


Van egy remek ötletem álcázásra – jelentette ki Walker. Hangjából a csontmikrofon torzítása ellenére is tökéletesen ki lehetett venni a lelkesedést. Stinger ingerülten megforgatta a szemét, és hiába próbálta, képtelen volt átszellemülni. Szíve még mindig sebesebben zakatolt a kelleténél.
– Ezt komolyan most kell? – morogta az orra alatt.
Az iménti öltözködős jeleneted megihletett.
A lány megtorpant. A mögötte sétálók hangos nemtetszésüket küldték felé, de ő mit sem törődve velük, a tömeget kezdte pásztázni. És akkor megpillantotta a hackert a közeli Mancs Presszó nevet viselő kávézó giccses székeinek egyikében, egy csésze gőzölgő kávét kavargatva. Stinger elindult felé, majd ismét körbepillantva helyet foglalt a mellette levő üres székben.
– Nagyon feltűnő volt? – kérdezte aggodalmasan, tekintetével a távolban kutató KIB-seket vizslatva.
– Ne aggódj, profin csináltad – biztosította Walker, és még a kézfejét is megpaskolta közben. A Stingert körülölelő feszültség azonban nem indult oszlásnak, sőt, még tömörebbé vált, amikor a bejáraton újabb két jelvényes toppant be. Társaikhoz lépve vitatni kezdtek valamit, és a lány azt kívánta, bárcsak tudnák, hogy mit. Idegesen babrált a mobiljával, abban reménykedve, hátha megint hasznát veheti Walker applikációjának, de a hacker megelőzte.
– Sejtem, mit terveznek – jelentette ki, ujjával a túlsó kijárat felé bökve, ahonnét szintén KIB-sek özönlöttek befelé.
– Francba, beszorítottak – átkozódott sziszegve a lány. Ugyan indulás előtt nagyvonalakban felvázoltak egy lehetséges mentőtervet, ám nem számoltak azzal, hogy Denta lelép majd, hogy találkozzon egy minden bizonnyal Ősjátékossal. Valamiért Stinger paranoiája sem működött, mert megelégedett a vázlatos menekítőtervvel. Talán ez annak a jele, hogy kezdett végre bízni újdonsült társaiban?
A jelvényesek fegyverüket elővéve nekiálltak a megrendült civileket kiterelni a bevásárlóközpontból.
– Ne parázz. Elvegyülünk a tömegben. A kalap és a szemüveg sokat takar, rólam pedig nem tudnak. – Walker keze enyhén remegett, hangja ennek ellenére olyan higgadt maradt, hogy Stinger tényleg elhitte, hogy ez a rögtönzött terv beválhat. Mikor a KIB-sek a kávézó felé igyekeztek, a többi vendég reakcióit lemásolva hozzácsapódtak a kifelé igyekvőkhöz. Stinger egy nyafogó boltkóros álarcát próbálta magára húzni, és még meg is kísérelte, hogy beszóljon az egyik ügynöknek. Az ötlet jobban működött, mint várta; a KIB-s frusztráltan arrébb löködte. A névtelen címzettől származó rajz talán mégsem bizonyult olyan effektívnek.
Sikerült kijutniuk a szabad ég alá. A vásárlókat felkavarta a hirtelen evakuálás; sokan morogtak és idegeskedtek, akadtak, akik fanyalogtak és fenyegetőztek is körülöttük.
– Itt parkolok a közelben, gyere – ragadta meg Stinger alkarját a hacker.
– És Connor?
A kocsinál várlak titeket. – A kérdésre a férfi adott választ. A lány nem tudta, hogy most meglepődjön-e, avagy inkább rántson egyet a vállán. Egyszer mindenképp meg kell lesnie, hogyan csinálja, döntötte el magában eltökélten. Fél szemmel Walkerre sandított, akin semmi reakció nem tükröződött, a lány mégsem hitte, hogy ehhez valaha is hozzászokhat.
És valóban. Ahogy sikerült átverekedniük magukat a tömegben, és elérték az Audit, Shane Connor az oldalának dőlve várt rájuk, fejében egy sültössapka, melyet egészen az arcába húzott, keze pedig lazán zsebre téve. Amint Walker kinyitotta az autót, behuppant az anyósülésre, míg a hacker a volán mögé csusszant. Mielőtt Stinger is csatlakozhatott volna, még egyszer utoljára végigfuttatta a tekintetét a bevásárlóközponton és környékén. Szeme megakadt egy ismerős ezüst Sedanon, mely épp az imént kanyarodott be a parkolóba. A járműből Denta és Hedlund szállt ki, látványosan vitatkozva valamin. A lány azon kapta magát, hogy bámulja őket, és csak akkor mozdult meg, amikor Connor rászólt, hogy üljön be.
Ismét a kezébe vette a mobilját, és Walker appja segítségével a lehallgatható eszközöket kezdte keresni. Túl sok volt a találat, nem tudta, melyik tartozhatott Hedlundhoz. Talán egyik sem. Nem mintha nagy fejtörést okozott volna kitalálni, min folyt a vita.
Walker nyugodtan, mintha mi sem történt volna, elhagyta az Alba parkolóját, és rákanyarodott a forgalmas útra. A feszültség egész úton érezhető volt közöttük, Stingernek pedig annyi szó tolongott a nyelvén, mégsem bírt megszólalni. Ez a feszültség csupán akkor engedett fel, amikor végre leparkoltak az újonnan vásárolt ház előtt a barátságos légkör jellemezte Kenneth Townban, messze az eget karcoló épületektől.
Miután a hacker leállította a motort a kocsifeljárón, látványosan hátradőlt, és kifújta a benntartott levegőt. Stinger hasonlóképp cselekedett, és még Connor feszes pozitúrája is kiengedett kissé. Percekig ültek némán, és csak akkor kászálódtak ki a járműből, mikor annak belső teréből teljesen kiszivárgott a fűtés generálta meleg.
– Ez… eseménydús volt – jegyezte meg Walker azután, hogy lecuccoltak a lakásban és letelepedtek a konyhaasztalnál. Connor előhalászott néhány felmelegítésre váró konzervet, miközben Stinger öntött egy jó nagy pohár vizet a csapról. Nem vitte el a poharat az asztalig, mert arra lett figyelmes, hogy remeg a keze, így inkább gyorsan felhajtotta a mosogató előtt az egészet.
– Jobb mentőterv kellett volna – vádaskodott. Walker fújt egyet.
– Improvizáltunk, és bejött – szögezte le a kelleténél talán kissé lelkesebben.
– Bejött, mert csapatként csináltuk – fűzte hozzá Connor éles hangja. Stinger félúton az asztalhoz megtorpant, tágra nyílt szemével a férfi hátát vizslatva. Észrevette, hogy Walker hasonlóképp cselekszik. És a történtek csak ekkor ülepedtek le igazán benne. Csapatként csinálták. Nem emlékezett rá, hogy korábban egyedül, avagy társakkal együtt ügyködött-e. Mikor Lorit menekítette, mindössze magára számíthatott. Elbukott, ráadásul komoly sérüléseket szerzett. Túlélte ugyan, de nem ez volt az elsődleges célja. Elgondolkodott azon, hogy ha most is egymaga állt volna szemben a KIB embereivel, vajon megúszta volna? Ráadásul ép bőrrel? Nem túl valószínű, bizonyuljon bármennyire leleményesnek és képzettnek is.
Melegséget érzett a mellkasában bugyogni, feszes izmai elernyedtek. Szóval ilyen, amikor valaki véd hátulról, akire számíthatsz. Tetszett neki, mégsem merte teljesen átadni magát az élvezeteknek. Így kevésbé fog fájni, ha hátba szúrják. Ha hátba szúrják. A belső hangocska nem hitte, hogy ez megtörténhet, bár mégsem csengett annyira eltökélten, mint korábban.
– Most már megbízol bennünk? – tudakolta hirtelen Walker, kirángatva a lányt a gondolattengeréből. – Nem szívesen mennék keresztül újabb agyrázkódáson.
Agyrázkódáson? Micsoda? Nem is ütött akkorát. Vagy mégis? A hacker egyszer sem panaszkodott, pedig korábban vokálisnak bizonyult a problémáival kapcsolatban. Egy darabig kissé szégyenkezve meredt Walker megkeményedett vonásaira, ám azok hirtelen megpuhultak, és egy széles mosoly terült szét az arcán.
– Csak ugratlak! – veregette meg a lány vállát kuncogva. – Ne parázz. Minden oké. Mi bízunk benned, és szeretnénk, ha tudnád, hogy te is számíthatsz ránk, legyen szó bármiről. Rendben? – Walker szeme csillogott, mégsem ez lepte meg leginkább Stingert, hanem az, hogy ezt a csillogást Connor íriszpárjában is felfedezte. Ha akarták, már rég hátba szúrhatták volna. Látták a gyengeségeit, sőt, tapasztalták is.
– Rendben – mosolyodott el ő is halványan. – Amennyiben nem kábítotok el megint. Alszom én eleget.
– Nem ígérhetek semmit!
– Ch… – A lány a fejét csóválta.
– Akkor dologra – terelte el a témát szinte azonnal Connor. – Van mit megvitatni bőven.
Stinger tudta, hogy nem csak neki, társainak sem volt ötlete, mivel kezdjék.
Megosztás:

2017. augusztus 4., péntek

I. Pillér: A vég után - 4. fejezet

Sokáig tartott, de a nyaralás is közbejött, így nem tudtam olvasni. Ebben az utolsó néhány hétben viszont igyekszem belehúzni!
Jó olvasást.


Az ebéd meglepően nyugalmasan telt el. Még Cross is mindvégig tartotta a száját, és Pace ezt elsősorban annak tudhatta be, hogy végre nem tápanyagkockákat kellett feldarabolnia a fogaival, hanem parmezános csirkét, ami ugyan nem „nagyi konyhája” recept alapján készült, de határozottan jobban esett. Meg aztán a kardforgató azt sem vélte kizártnak, hogy társát mélyen érintette az, hogy hisztisnek lett titulálva. Mivel Flynn-nel nem keveredett újabb összetűzésbe, ez csak megerősítette a feltevését.
Szavak nélkül is sikerült közösen elhatározniuk, hogy a próbabevetésig hátralevő időt a bázisuk további feltérképezésével és teljes kiismerésével töltik. Elgondolásukat azonban derékba törte a vezérlőben található főmonitoron felvillanó hívás, mely alig néhány perccel azután futott be, hogy a csapat befejezte a bőséges ebédet.
Az álriasztást a Bunker közreműködésével a négyes őrtorony generálta. A hívásra (nem elsősorban azért, hogy kiigazodjon a monitorok és konzolok rendszerén) Pace válaszolt, a többiek pedig készségesen hagyták neki.
A radarjaink mozgolódást detektáltak a körzetükben – magyarázott egy ismeretlen női hang. – Küldöm a koordinátákat.
A mondat befejeztével az egyik mellékmonitoron megjelentek az adatok.
– Vettem. Körbenézünk – felelt kötelességtudóan Pace.
Ha bármi szokatlant tapasztalnak, azonnal értesítsenek.
– Mindenképpen. A hatos támaszpont ki. – Azzal a kardforgató bontotta a vonalat. Flynn a koordináták segítségével kivetítette az érintett terület térképrészletét a főmonitorra, hogy mindenki láthassa. Barton egy ezüstös, ceruzához hasonlító fémpálcikát adott át neki, amellyel könnyedén jelöléseket firkanthatott a térképre. Cross már kevésbé volt ilyen lelkes. Hátrébb meghúzódva ácsorgott, kezét szokásához híven karba fonva.
– Muszáj ezt ennyire túljátszani? – húzta el a száját. – Ez csak próbabevetés, nem? Még a végén elhiszem, hogy tényleg Xitanok sompolyognak erre.
Barton kézfejével karon ütötte, mire szikrázó tekintetet kapott válaszul.
Ez fontos! – érvelt. – A tényleges műveleteinket is eszerint kell majd lefolytatnunk!
– Nos, legalább nem szabták meg, hogyan járjunk el – tette hozzá Pace.
– Csodálkozom is – jegyezte meg Flynn. – De ha a későbbiekben sem szólnak bele az akció levezénylésébe, talán nem is lesz olyan nehéz dolgunk.
– Csak essünk túl rajta – nyögte közbe Cross, tekintetét a monitorra szegezve.
Akkor mi a terv? – tudakolta Barton.
Ahogy minden szempár a térképre vetült, Pace érezte, hogy az izgatottság generálta szikrák egyre hangosabban pattognak a levegőben. Ha megkérdezték volna tőle, honnan is ered ez az izgalom, nem biztos, hogy tudott volna válaszolni rá. Mielőtt a Bunker kihúzta őket a csávából, mind kívánták a halál eljövetelét. Talán még most is, ám ennek ellenére valami megváltozott. Nem csak ő, társai is felismerték a rájuk háruló felelősséget, tisztában voltak tetteik következményeivel. Hiába; harcos nép voltak és lesznek eltűnésükig… a folyamatos csatázásban való kimerültség csupán átmeneti állapotnak számít náluk.
– Felderítjük a terepet, és igyekszünk a szituációhoz alkalmazkodva eljárni – kezdett bele a magyarázatba Flynn. – Nem tudom, ez a szimuláció mennyire fogja tükrözni a valóságot, de próbáljuk azt képzelni, hogy ez most élesben megy.
– Talán nem is várnak semmivel – fontolgatta Cross.
– Mire gondolsz?
– Szerintem ezzel csak a reagálási időnket akarják lemérni, azaz, hogy milyen gyorsan fegyverkezünk fel és érünk ki a helyszínre. Na, meg hogy minden rendszer működőképes-e. Az őrtornyokkal való kommunikációt ki is pipálhatják; baromi hamar átjöttek a küldött adatok.
– Azért ez relatív – szúrta közbe Pace.
– Mi relatív? – tudakolta Flynn.
– A helyszínre érkezés ideje. Függ attól is, milyen messze történt a támadás, milyenek arrafelé a terepviszonyok, akkor ott az időjárás…
– Oké, értjük, de ne húzzuk most ezzel az időt. – A veterán a monitorhoz fordult, és berajzolt egy nyilat a kép bal alsó sarkába. – Hét és fél kilométerre vagyunk a helyszíntől, innen fogjuk megközelíteni – mutogatta. – Viszonylag sík a terep, így könnyebb célpontot jelentünk, viszont a Xitanok is. Ilyen esetben mindenképp Cross mesterlövész-trükkjeire lesz szükségünk.
– Mindannyian megyünk? – kérdezett közbe az említett. – Lee nem hozott szóba olyasmit, hogy valakinek célszerű a támaszponton maradnia, vagy ilyesmi.
– Egyáltalán nem célszerű – rázta a fejét Pace. – Az, hogy a démonok nem leltek rá a támaszpontra, nem garancia arra, hogy a későbbiekben sem fognak, hiszen még csak most érték el a nyugati vidéket. Ha valaki itt marad egyedül, és közben a Xitanok felfedezik a támaszpontot, egymagában esélye sincs a túlélésre. Együtt megyünk, és terepen is együtt maradunk.
És ha valamilyen oknál fogva szét kell válnunk? – tudakolta Barton.
– Akkor kettéosztódunk. De egyedül semmiképp sem mehet egyikünk sem. Arról nem is beszélve, mennyire kevés a terepre küldhető katona, szóval felelőtlenség miatt elveszíteni a meglevőket nem nagyon kellene.
– Ideje volna páncélba ugrani – figyelmeztette a csapatot Flynn. – Értékes idő veszik el a bálcsevejjel. Majd útközben folytatjuk.
– Első benyomás? – vonta fel a szemöldökét Cross.
– A legfontosabb, Johnny. Ha az elnyomással kezdeni akarunk valamit, nem ártana először meggyőzni őket arról, hogy nekünk egy ilyen akció rutinfeladat.
A csapat pillanatok leforgása alatt felöltözött. A terepruhájuk (minden bizonnyal a könnyebb rejtőzés és a démonok megtévesztése céljából) fekete színű volt, zsebekből, vastag, ugyanakkor jól szellőző anyagból készült nadrágból, valamint hozzá illeszkedő felsőrészből állt. Ennek a felső résznek a tetejére jött az ütésálló mellény, továbbá a karokat és a lábakat védő, vékony és rugalmas páncéllemez-borítás. A vastag talpú, vízhatlan bakancs nemcsak kényelmes viselet volt, de terepen is megkönnyítette a haladást. Ezek jelentették az öltözék kötelező részét. Ezen kívül minden katonának járt kesztyű, sapka, sisak, övek és különféle csatok, amelyek a kisebb kézifegyverek ruhához való rögzítésére szolgáltak. A csapat egyöntetűen úgy gondolta, ha már megilleti őket, élni fognak a lehetőséggel annak ellenére, hogy szakadt ruhákban és rohamosan fogyó munícióval is kihúzták. A védelem semmilyen szempontból nem megvetendő vagy elítélendő.
A terepviszonyokkal kalkulálva a választás a platós terepjáróra esett, melynek hátsó terében könnyen elfért a plusz hadianyag. A négyes perceken belül utazásra kész volt. Cross és Barton ült hátul, kezükben szorosan markolva a fegyvert. Flynn az anyósülésben feszengett, szintén csőre töltött puskával, míg Pace a kormányt szorongatta. Miután a támaszpont körül található detektorokból leolvasott adatok bizonyossá tették, hogy a közelben nem ólálkodik Xitan, tehát a garázs széles ajtajának felnyílása nem fogja lebuktatni kicsiny bázisuk meglétét, Pace gyújtást adott, és hamarosan már a sűrű ágak és levelek halk karistolása és csörgése között autóztak egy túracsapáson a cél felé. A dzsip műszerfalába épített GPS segítségével pontosan meg tudták határozni, merre járnak éppen. A jármű is rendelkezett detektorral, így egy másik monitor a Xitanok helyzetéről lőtte az információkat. Ez a monitor különösen éjszakai vadászatokon jelenthetett óriási előnyt.
A köd időközben oszladozott már annyit, hogy a fentről érkező napsugarak elérjék a talajszintet. Bár fontos volt, hogy a próbabevetés a valóságnak megfelelő ütemben játszódjon le, Pace mégis megengedte magának, hogy vezetés közben gyönyörködjön egy kicsit a tájban. A napfény igen ritka jelenség volt Windfallban a folyton borús és esős éghajlati övezet viszonylataiban.
Flynn a rádiót igyekezte üzembe helyezni, amely először sistergő hangot hallatott, de amint sikerült csatlakozni a hálózathoz, menten elhalkult.
– Őrtorony, hallanak? – tudakolta a veterán, miután betáplálta a négyes őrtorony adatait.
Tisztán és hangosan, támaszpont – érkezett a válasz. – Látjuk önöket a monitoron. Jó időt futnak. A Bunker is néhány másodpercen belül kapcsolódik, akkor újabb instrukciókat kapnak.
– Vettem. – Azzal Flynn hátradőlt az ülésen. Még egy dolog, amit a Bunker kipipálhat a listán.
Az odaút nem vett sok időt igénybe, de a Bunker ezek alatt a percek alatt sem hagyta a csapatot unatkozni. Különféle hívásokon keresztül az egész hálózatot letesztelték. Adatcsomagokat kellett fogadni, küldeni, különféle rendszerteszteket kényszerültek futtatni, kikapcsolni, újraindítani, hogy bebiztosítsák magukat. Mivel a támaszpont már egy jó ideje érintetlenül állt, előfordulhat, hogy a használaton kívüli idő alatt valami meghibásodott, visszhangoztak Lee szavai a kardforgató fejében. Nem szeretnénk csúf meglepetésekbe botlani élesben. Minden ellenőrzés és teszt az önök biztonsága és sikere érdekében hajtandó végre.
– Valami generált támadásra is számíthatunk, hogy teszteljék, mennyire effektív a terepmunkában a csapatunk? – kérdezte negédes hanggal palástolt ingerültséggel Cross a hátsó ülésről.
Ez természetes. Az unió érdekében áll ezt felmérni – érkezett a nyers felelet.
– Hát persze…
A csapat tagjai sokatmondó pillantást váltottak, és ez volt a pillanat, amikor Pace biztosra vehette, hogy a nézeteltérések és váratlan dühkitörések ellenére nemcsak, hogy tudatában vannak kötelességüknek, a rájuk nehezedő nyomásnak, a sarokba szorítottság érzésének, de készek beáldozni bármit a céljuk elérése érdekében. Még Cross tekintetében is ugyanolyan nagy lánggal lobogott a tűz, mint Bartonéban.
A pillanatot a radar pittyegése szakította félbe.
– Készüljetek, mindjárt ott vagyunk – hangoztatta a nyilvánvalót Pace, mire társai szorosabbra fonták ujjaikat a fegyverükre. Amint a kardforgató leállította a terepjáró motorját, a négyes ismét váltott egy gyors pillantást, talán csak azért, hogy mindenki megbizonyosodjon arról, hogy lesz, ki fedezze a hátát. Mielőtt kiszálltak volna, Flynn sorra a tenyerükbe nyomott egy kis, fémből készült, pántszerű tárgyat, és a saját csuklója köré is pattintott egyet.
– Ezek a kis szerkezetek itt kapcsolatban vannak a minidrónokkal, amikbe természetesen bele van szerelve a Xitan-detektor – magyarázta. – Ha valamelyik talált valamit, jelez ezeknek a csuklópántoknak. Ahhoz képest, mennyire kicsik, egész jó a hatótávjuk. A távolságot egy kilométerre állítottam, szerintem erre a próbaakcióra megteszi. Bár démont most nem biztos, hogy fogunk velük, nem mintha annyira szeretnék, talán elfér a kötelező napi jelentésben, hogy kipróbáltuk őket.
Pace még egyszer utoljára végignézett társain. Szinte szagolni lehetett az izgatottságukat.
– Barton, felderítői tevékenysége révén, elöl fog menni, mi fedezzük – folytatta a taktikarészletezést a veterán. Az említett határozott bólintással reagált. – Nyitva kell tartanunk a szemünket, nem tudjuk, mivel van dolgunk. Ha az a céljuk, hogy minél reálisabb legyen ez a szimuláció, akkor Xitan-támadáshoz hasonló megmozdulásra kell számítanunk.
– Nyugalom, vénember, nem most kezdtük – szólt közbe Cross. – Nem is sejted, mennyi Xitan-vér tapad a kezeimhez.
– Jól van, de ha valami meglepetés ér, én nem fogom visszavonszolni a segged a támaszpontra.
– Ne becsülj alá – mosolygott gunyorosan a mesterlövész.
– Sajnálom, de ez nehezebb feladat, mint lenyúzni egy Xitan bőrét…
Barton a szemét forgatva és kissé harapósan az ajtó felé böködött a fegyvere csövével.
– Nyomás – adott hangot Pace a lány szándékának. A két hepciáskodó hirtelen kivetkőzte magából az imént felmutatott attitűdöt, hogy sokat megélt, harcedzett, bátorságról és erős lélekjelenlétről tanúbizonyságot tett megjelenésükkel a porba taszítsák a népük bukásáért felelős, vérengző lényeket. A kardforgató tudta, hogy bár egy katonát általában a csatatéren nyújtott teljesítménye alapján sorolnak be, a halált hozó és halált kijátszó egyenruhás bábok voltaképpen emberek, akik sok-sok tulajdonságból tevődnek össze. Éppen emiatt nem okozott számára meglepetést, hogy míg az egyik pillanatban képesek lettek volna szájkarate-párbajjal fölényes győzelmet kicsikarni egymás kárából, addig a másikban fegyelmezett, megbízható és legelsősorban nem alébecsülendő katonaként készek voltak akár a halál torkába is ugrani, ha azzal elősegítik a sikert.
Kilépévén a terepjáróból, Cross felnyitotta a csomagtartót, és Pace-szel karöltve aktiválták a négy minidrónt a terepszemléhez. Miután szélnek eresztették őket, szabályos rombusz alakú formációt felvéve elindultak a fák között az őrtoronytól kapott tisztás irányába.
Bár Barton ment legelöl, mind a négyüknek folyamatosan ébernek kellett maradnia. Akár egyetlen elszalasztott másodperc is sorsdöntő lehet, ha a Xitanokról van szó. Pace ezt a saját bőrén tapasztalta nem sokkal azután, hogy társak lettek Crosszal. Egy családot (legalábbis amennyi megmaradt belőle) igyekeztek kimenekíteni a romok alól. A kardforgató figyelme csupán egyetlen pillanatra lankadt egy tőlük távolabb leomló vakolatdarab miatt, de ennyi elég volt, hogy az egyik rájuk leselkedő szörnyeteg elragadja a mindvégig hősiesen helytálló férjet. Bár a feleség nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyire hálás mindazért, amit ő és Cross tett értük, valamint, hogy a férje halálát nem tudták volna megakadályozni, Pace sosem bocsátott meg önmagának, és megfogadta, hogy ehhez hasonló nem történhet meg többet. Ha kell, vért izzadva fog erőlködni a százszázalékos koncentrációért, és azért, hogy figyelme egyszerre száz felé ágazhasson.
– Basszus, ha tudom, hogy sütni fog a nap, kérek egy napszemüveget is ezektől. – Flynn látványosan hunyorgott. Puskáját jobb kezében tartotta, a ballal árnyékot próbált vetni az arcára. – Majd’ kiégeti a retinámat. Elszoktam tőle.
– Komolyan, legalább az ilyen apróságoknak bírnál örülni – suttogta kissé gorombán Pace.
– Mit gondolsz, kardzsonglőrkém? A drágalátos istenednek köze lehet hozzá? – Bár az öreg hangjában kevesebb rosszindulatot felfedezett fel, mint korábbi megnyilvánulásaikor, mégis úgy döntött, hogy visszavonja, amit az imént gondolt: még a legrizikósabb helyzetekben sem képesek levetkőzni magukról ezt a magatartást.
Barton kétszer megütögette a mellkaspáncélt az öklével, majd felemelte a kezét. Hogy pontosan mit szándékozott mondani, a csapat nem értette volna, ha ezek a furcsa vibrálások a teste körül nem árulkodnak.
– Nocsak, még egy istenhívő van a csapatban? – kurjantotta meglepően visszafogottan Cross. A lány erre megrázta a fejét, és mivel tudta, hogy ez csak próbabevetés és a drónok sem jeleztek eddig semmit, bátran hátrafordult egy pillanatra. A barna szempár mindennél többet mondott.
– A napfénynek valami jó közeledtét kellene szimbolizálnia – jegyezte meg Flynn. – És nem hiszem, hogy erre mostanában számíthatunk, szóval kétlem, hogy ez a napsütéses délelőtt bármit is jelentene. Maximum szerencsénk lesz.
– Hogy megfelelünk a Falon túliaknak? – kérdezett rá a mesterlövész fintorogva.
– Nem, hanem hogy egy esetleges Xitan-támadást megúszunk. A világosság nem kedvez a sötét külsejüknek; könnyen elárulhatja a hollétüket.
– És ez visszatartaná őket? – morogta Cross.
Ha valóban olyan okosak, mint amilyennek mutatkoztak, akkor igen – reagált Pace. – A Bunker és az őrtornyok fedeznek minket.
– Úgy érted, reméljük, hogy fedeznek minket.
– Ha csak négyen vagyunk is kint, akkor is minden eddiginél több eséllyel indulunk ellenük. Ráadásul Lee mindössze egyetlen Fal ellen intézett támadást említett. Ha a Xitanok valóban elég intelligensek és rafináltak, akkor tudniuk kell, hogy a támadásukat követően várható a védelem megerősítése. – A kardforgató ügyelt rá, hogy mondandója közben is folyamatosan tisztában legyen a környezetével.
– És ha ezzel a támadással is csak minket próbálnak átejteni? – elmélkedett Cross. – Nem egyszer azért veszítettünk ellenük, mert kijátszottak ben… – A torkán akadt a szó, amint a legelöl haladó Barton hirtelen megtorpant, majd ökölbe szorított kezét felemelte, ezzel jelezve a többieknek, hogy valami nincs rendjén.
A csapat egykettőre elnémult, és az izgatottság helyére némi feszültség kúszott. Mind a négyen szemüket erőltetve néztek körül, de nem láttak semmit a zöld növénytakarón kívül. Az erdő csendes volt… nem, mégsem. Levelek zörgését lehetett hallani alig kétméternyire tőlük. A tagok fegyvereiket a hangforrás irányába szegezték, támadásra készen. Barton tett néhány óvatos, hangtalan lépést előre.
– Kölyök! – súgta figyelmeztető éllel a tónusában Flynn, de a lány nem reagált.
– Barton! – próbálkozott Cross is; sikertelenül.
Pace szorosabbra fonta az ujjait a kard fogantyújára, felkészülve a legrosszabbra, akármi legyen is az, hiszen a drónok nem jeleztek. Talán mégsem működik a beléjük szerelt detektor?
Az egyik bokorból hirtelen egy szürke tollazatú madár ugrott elő, furcsa szárnycsapkodásokat végezve. Barton lehajolt hozzá, de a madár ijedtében odébb ugrált. Bár a csapat kissé fellélegzett, a rájuk telepedő feszültség nem kezdett oszlani.
– Megsebesült? – tudakolta bizonytalanul Flynn.
– Egy másik állat? – tanakodott hasonlóan tanácstalanul a mesterlövész.
Reméljük, hogy egy másik állat tette – fűzte hozzá Pace.
– Szólni kéne a Bunkernek? – kérdezett ismét a veterán.
– Még várj. Talán csak túlreagáljuk. Elvégre várnak minket valamivel…
Nem lehetünk elég elővigyázatosak – mutogatta félkézzel Barton.
– Bízzunk a drónok működésében – erősködött Pace.
– Ha vaklárma is, én nem hagynám őket lazsálni – ellenkezett Cross.
– Nem lazsálnak. A detektoraink nem csupán nekünk jeleznek, a tornyoknak és a Bunkernek is.
– Aztán? A kisujjukat sem mozdítják, amíg talpon bírunk maradni!
Szerintem menjünk tovább – javasolta Barton. A csapattagok szúrós tekintettel illették egymást, de feladatuk fontosságának tudatában sikerült legyűrniük a másik jelenléte által kiváltott indulatosságot annyira, hogy szó nélkül meginduljanak.
Hamar kiértek a tisztásra. A sérülést szenvedett madáron kívül semmi érdekfeszítő nem jött velük szembe, és Pace-nek ötlete sem volt, hogy ezt jó jelnek vegye-e, avagy inkább aggasztónak. A csapat igyekezett végig a növények takarásában maradni, bár ő maga szívesen kiállt volna a tisztás közepére, már csak azért is, hogy megtudja, mi történne. Ha mindössze ketten derítették volna fel a környéket Crosszal, a lövész már biztosan rég a szabad ég alatt ácsorogva integetett volna neki.
Hamar körbejártak, de egyáltalán nem bukkantak semmire. Se egy állat nesze, se semmi.
– Őrtorony, hallanak? – nyitott ismét csatornát Pace. – A helyszínen vagyunk. Minden csendesnek és tisztának tűnik.
– Hát… én azért valami eseménydúsabb próbabevetésre számítottam – húzta a száját csalódottan Cross. A kardforgató nem figyelt oda rá; döntött: őt roppant módon aggasztotta ez a némaság.
Vettem – érkezett a monoton felelet.
– Akkor… ennyi? Végeztünk? – tudakolta Flynn. – Nem úgy volt, hogy várnak minket valamivel?
Végeztek – felelte az őrtorony rádiósa. – Az imént kaptuk az értesítést a Bunkertől, hogy a szimulációs gyakorlat technikai malőr miatt elmarad.
Cross és Flynn fújt egyet, Barton az alsó ajkát csócsálva rázta a fejét. Pace feszélyezettsége azonban nem csillapodott.
A rendszertesztek sikeresen lefutottak, a csapatuk visszatérhet a nyugalmi bázis… Várjanak. – A Falon túli hangja hirtelen mintha érzelmekkel telítődött volna. A Pace köré telepedett feszültség társait is bekerítette.
– Valami baj van? – tudakolta Cross.
Az egyik drón jelét elvesztettük – szólt a felelet. – A csuklópántjuk által küldött adatok szerint hatótávolságon kívülre került.
A kardforgató menten a csuklójára meredt. A fickónak igaza volt; a négy drónt jelző pötty helyett mindössze hármat talált. Azonnal a környezetét kezdte pásztázni, Bartonnal együtt.
Visszahívom a többit – vállalta magára a feladatot a lány.
– Meghibásodhatott? – kérdezte egyre növekvő idegességgel Flynn.
Valószínűleg elkalibrálódott – feltételezte az őrtorony. – Keressék meg, és utána térjenek vissza a támaszpontra. Ha probléma adódik a javításával…
– Megoldom – szakította félbe Cross.
– Máskor is előfordult már hasonló? – tette fel azt a kérdést Flynn, ami mind közül a leginkább nyugtalanította a kardforgatót.
Negatív. A próbabevetés pont az efféle hibák kiszűrésére…
– Értettük – vágott közbe kissé ingerülten Pace. – A drón keresésére indulunk.
A fejleményekről értesítést várunk.
– Vettem. Vége.
A kardforgató bontotta a vonalat, majd sokatmondó pillantást küldött társai felé.
– Pöcs – bökte ki rosszindulatúan Cross. – Jobban aggódik a nyamvadt drónért, mint értünk.
A csapat feszült csendbe burkolózott; a legrosszabb lebegett előttük, tekintetük ennek ellenére nem tükrözött félelmet. Egyformán szomjaztak az izgalomra. Barton eközben visszahívta a maradék három drónt, és a csuklójára erősített vezérlővel babrált. Mikor sikerült megtalálnia a távolságot szabályozó beállítást, a két kilométert lecsökkentette harminc méterre, hogy a drónok mindvégig a szemük előtt cirkáljanak.
– Oké, és most merre? – tette fel a legégetőbb kérdést a mesterlövész.
– Nincs olyan opció, amivel megnézhetjük, merre fogta a jelet utoljára? – emelte az arcához a csuklópántot Pace.
– Már rajta vagyok – felelte Flynn. – Meg is van.
– És ha ezt a harminc méteres távolságot kiszélesítenéd? Azzal nem tudnánk befogni?
– Ezzel csak azt lehet szabályozni, hogy maximum milyen messze körözzenek a drónok a pánttól. Ami itt villog – váltott a veterán egy pirosan fénylő képre –, azt jelzi, hogy a hiányzó drónunk a pánt hatótávolságán kívülre került. A kettő nem ugyanaz.
Majd útközben megvitatjátok – lépett közéjük figyelmeztetően Barton –, mennünk kéne.
– Oké, akkor merre járt utoljára ez a drón? – kérdezte Pace. Flynn északi irányba mutatott, azzal a csapat, továbbra is éberen fürkészve a környezetét, elindult. – Biztos, hogy a kiszélesített távolság nem segít? Hátha mégis könnyebben be tudnánk fogni – próbálkozott a kardforgató.
– Felesleges – intette le Cross. – Ha a hiányzó drón esetleg hatótávolságon belülre kerül, ez a kis vezérlő felülírja az előzőleg megadott befogótávot, így magától vissza fog találni hozzánk. Meg aztán nem hátrány, ha a többit a közelben tartjuk. Hátha… elkalibrálódnak. – Tömény szarkazmussal szótagolta az utolsó szót.
A csapat hangtalanul, folyamatosan támadásra készen kelt át a sűrű növényzeten. A megmaradt három drón a fák között cikázott fölöttük, és eddig semmi jelét nem adták annak, hogy a meghibásodás veszélye fenyegetné őket. A négyes már jó néhány métert maga mögött tudott, de a csuklópántok nem tájékoztattak a hiányzó drónról. Pace kezdte feleslegesnek érezni az erdőben való kószálást; már igen messzire csatangoltak a járművüktől. Társairól is sütött az aggodalom és a bizonytalanság, és ez csak fokozta a kardforgató rossz előérzetét. Az erdő még mindig túl csendes és mozdulatlan volt.
Legnagyobb meglepetésükre Barton torpant meg legelőször.
Ennek nincs semmi értelme – mutogatta. – Egyáltalán milyen messzire juthatott el?
– Talán tényleg nincs értelme keresni. Ha majd megadja magát, lezuhan valahol – magyarázta Flynn.
– Akkor… adjuk fel? – kérdezte Cross nyűgösen.
– Bármelyik pillanatban szükség lehet ránk valahol – vélte Pace, vetve egy futó pillantást a maradék három drónra. – Van ezeknek pót úgyis.
– Na jó…
A csapat épp indult volna visszafelé, amikor a csuklópántok megint villogni kezdtek.
– Mi a…? – Cross elfojtott egy káromkodást.
– Még egy? – hüledezett Flynn.
De hát az előbb még itt repdesett felettünk… – Barton a szája elé kapta a kezét.
– Mégiscsak elromlott? – tanakodott gyanúsan a lövész.
– Nem hallottam leesni – vészmadárkodott Pace.
– Pedig el nem nyelhette semmi csak úgy!
A lány már az aljnövényzetet turkálta fegyvere csövével, de eddig nem bukkant a drónra. Társai követték a példáját. Széles körben kutattak, ügyelve rá, hogy mindvégig szem előtt legyenek. Pace úgy érezte, mintha valami hasba vágta volna… keményen. Hiába erőltette meg magát, ötlete sem volt, mit gondoljon.
Aztán nagyon sok minden történt egyszerre. A kardforgató szemét egy töredékmásodpercre elvakította a levelek közt átszűrődő napfény, és ezzel egy időben hangos hörgés, döbbent kiáltás, fülbántó sivítás és sípolás hasított keresztül a levegőn. Mikor Pace a homlokához emelte a kezét, hogy árnyékot vessen az arcára a tenyerével, Bartont már a hátán fekve találta, miközben ádázul tüzelt egy hullámzó, fekete árnyra. Ez az árny aztán megkétszereződött, majd megháromszorozódott, és Pace azon kapta magát, hogy a testében áramló adrenalin gyorsabb az agyánál.
Elcsalta társai elől az egyik Xitant, ami éles karmaival igyekezett súlyos sebeket ejteni rajta. Hála fürgeségének, gyors reflexeinek és a masszív páncéllemezeknek, akkor sem érte bántódás, amikor a démon már szinte a nyakába lihegett. Pace kecses mozdulataival alaposan megtáncoltatta, mire végül rést talált a védelmén, és a kardpenge nedves hangot hallatva átszaladt a mellkasán. A lény fülfájdító visítást hallatott, ám ahelyett, hogy összeesett volna, hátraugrott. A penge kicsúszott a sebből.
Tejfehér íriszeiben mintha gyűlölet lobbant volna, amitől a kardforgató igencsak megütközött. A feldühödött lény kétszer gyorsabban suhant, mint korábban, és mire Pace feleszmélt, már valahogy a háta mögé táncolta magát, hogy testét az övére vesse. Pace azonnal megrogyasztotta a térdét, és félreugrott a támadás elől. Még földet sem ért, jobb kardját máris a démon irányába hajította… és telibe talált. A Xitan ismét felvisított, torkából átlátszó váladék bugyogott fel. Helyben toporogva visongott kínjában, így kapva az alkalmon, a kardforgató talpra szökkent, megragadta a démon testébe állt kard markolatát, és egy nagy lendülettel, szabályosan kettévágta a sötét lényt.
Még arra sem maradt ideje, hogy kifújja magát, hallotta… sőt, szinte érezte a felé suhanó Xitan jelenlétét. Szorosabbra fonva ujjait a fegyverére, várt. Mikor támadója kellő távolságba került, megpördülve saját tengelye körül, suhintott egyet. Ennek a démonnak annyi sem jutott, hogy felvisítson. Élettelenül terült el az avaron, két darabban.
Pace elégedetten vetett egy kósza pillantást a Xitan-váladéktól szennyezett pengéjére. Ami az élezést illeti, a Bunker és támogatói kitettek magukért.
Tőle távolabb Cross és Barton igyekezett közös erővel kijátszani a rájuk éhező démont. Cikk-cakkban ugrálva sikerült teljesen összezavarniuk a lényt, így mikor amaz szédelegve kis híján egy fának ütközött, néhány jól irányzott lövéssel szétrobbantották a fejét. Nem sokkal mellettük Flynn viaskodott egy másik Xitannal, haragos káromkodásokat köpködve felé. Nem érdekelte, ha kifogy a töltényekből, megállás nélkül sorozta támadóját, ami hiába mozgott fürgén és szlalomozva, a golyózáport képtelen volt kikerülni. Egy másik Xitan próbált ugyan a segítségére sietni, de a veterán tisztában volt a környezetével. Mielőtt a démon rávethette volna magát hátulról, megpördült, és tárának maradékával kilyuggatta annak gyomrát.
Amint meggyalázott teste az aljnövényzetre hullott, a drónok jelzése elnémult. A csapat lihegve, de adrenalintól felüdülten bámult körbe, újabb támadóktól tartva. Pace csak ekkor vette észre, hogy az őrtorony… és a Bunker is kétségbeesetten keresi őket.
– Mielőtt megkérdezik, igen, Xitanok voltak – fogadta a hívást rögtön, beléjük fojtva a szót.
Jól vannak?
Mi történt?
– Öten voltak – közölte Flynn.
– De csak voltak – tette hozzá Cross elégedetten, de korántsem higgadtan.
– Még egy drónunk odalett – adott tájékoztatást a kardforgató. – Egyszerűen csak… felszívódott.
Ha úgy vélik, elmúlt a veszély, azonnal térjenek vissza. – Ezúttal Lee-től érkezett az utasítás. – Ne barangoljanak el ilyen messzire. Távol járnak már a Faltól.
A nő igazat beszélt, bár Pace nem volt benne biztos, hogy azért nem látják a Falat, mert a köd még mindig nem szállt fel a távolban, vagy azért, mert tényleg elég mélyen a rengetegben vannak.
– Amúgy ezeknek a drónoknak már messziről ki kellene szúrniuk a Xitanokat, nem? – Cross tanácstalannak tűnt, de figyelemfelkeltő tényre tapintott rá: a drónok csupán az utolsó pillanatban küldtek jelzést a démonok jelenlétéről.
Mintha a semmiből bukkantak volna elő! – mutogatta elhűlve Barton.
A két hiányzó drón semmivé lett, a Xitanok a semmiből tűntek elő… Valami itt nagyon bűzlött Pace-nek. Egyszerűen nem állt össze a kép. Egy hangocska a fejében azt súgta, hogy legyenek nagyon résen.
– Szerintem még nincs vége – adott hangot a megérzéseinek. Gyűlölte, hogy igaza lett.
A drónok megint démon jelenlétéről tájékoztattak, de a csapat akármerre tekintett, nem találkozott eggyel sem.
Mi történik? – tudakolta feszülten Lee.
– A drón jelez – felelte Flynn.
Azt én is látom! De mi történik?
– Egyelőre semmi nyoma Xita… Megvagy. – Váratlanul egy hatodik démon dugta ki a fejét a bozótból, a veterántól nem is olyan messze. – Véged van, mocsadék. – Már épp lőni készült, amikor…
– Várj! – Pace hangja kirángatta a koncentrációból; elvétette a lövést.
– Mi a franc, Pace? – zúgolódott Flynn haragtól fűtötten.
– Kövessük! – kurjantotta a kardforgató, mindenki legnagyobb döbbenetére.
– Mi? – ráncolta a homlokát Cross, de vele és Flynn-nel ellentétben Bartonnak nem kellett kétszer mondani. A menekülő démon után iramodott, majd Pace is futásnak eredt. Két társuk igyekezte utolérni őket.
– Ezzel mi a szándékod, idióta? – kérte számon füstölögve Flynn, kezében szorosan markolva a puskáját.
– A két drón semmivé lett, ezek meg a semmiből bukkantak fel? Kell, hogy legyen összefüggés!
A menekülő Xitan az elé kerülő akadályok ellenére gyorsan mozgott, de a fiatal Barton is fürgén szedte a lábát. Pace-nek meg kellett erőltetnie magát, hogy nagyjából fel tudjon zárkózni. Nem látta, merre rohannak, csak azt, hogy egyre mélyebbre keverednek az erdőben. A lombok sűrűsödtek, az aljnövényzet magasabbra nyúlott, a terepviszonyok megnehezítették a haladást.
A Xitan azonban menekült. Menekült. Ők pedig üldözték. A kardforgató nem emlékezett, hogy találta-e magát valaha is ilyen szituációban. Bár sokukat lemészároltak a windfalliak, a démonok mindig fölényt élveztek. Mindig. Most először megfordult a kocka.
Pace szíve óriási dobbant mellkasában. A felismerés még több adrenalint fecskendezett a véráramába. Elég volt. Nem fognak többet menekülni a démonok elől. A Falon túliak szövetségével tényleg felülkerekedhetnek. Nem lesznek többé prédák, és azt sem hagyhatják, hogy mások prédává váljanak. Megváltoztathatják a játékszabályokat, és ezt meg is fogják tenni.
A Xitan egy szemvillanás alatt eltűnt Pace szeme elől. Aztán Barton is. A kardforgató egy pillanatra azt hitte, a lány elbotlott valamiben, de a teste pontosan úgy szívódott fel, mintha a föld elnyelte volna. Pace azon nyomban elrugaszkodott, majd hasra vetődve és két karját kinyújtva végigcsúszott a földön. Kinyújtott keze egy bizarr… mélyedést talált, és szerencsére még épp időben sikerült összefonnia ujjait Bartonával, mielőtt a lány végleg eltűnt volna a semmiben.
A kardforgató csak edzettségének köszönhette, hogy tartani bírta magát. Igazán fel sem fogta, mit fedeztek fel, egyedül az regisztrálódott az agyában, hogy Barton kétségbeesetten kapálózik, és olyan szorosan kapaszkodik belé, hogy ujjai egészen elgémberedtek a szorítástól.
Mint amikor az ablakot kitörik, és keletkezik rajta egy lyuk… Pace nagyjából így tudta volna körülírni mindazt, amit látott. Csakhogy ez a lyuk a földben volt, és ha nem tartja, a lány ki tudja, hová zuhant volna. Minden létező erőtartalékát összeszedve, megpróbálta felhúzni Bartont, aki bár megkísérelt valahogy segíteni, jelen helyzetében tehetetlen volt.
Pace arca grimaszba torzult az erőlködéstől, holott a lány alig nyomhatott hatvan kilót, vagy még annyit sem. Ujjait nagy nehezen a Barton felkarját borító páncélra fonta, ezáltal közelebb került hozzá. Ekkor sikerült rálátást biztosítania magának arra, mi is van a lyukban. A lány lába a levegőben himbálózott, alatta… fenyőfák csúcsai magasodtak, melyek között köd gomolygott. Micsoda?!
Amint Cross és Flynn is beérte őket, a két fél azonnal lefogta Pace lábát, hogy megakadályozzák a csúszásban. A férfi egy nagy lendületet véve kirántotta Bartont a lyukból, majd azonnal a mellkasához ölelte, hogy biztosra menjen.
Mindketten hangosan lihegtek, és értetlenül pislogtak egymásra. Mikor a sokk elmúlt annyira, hogy meg bírjanak mozdulni, Barton kicsomagolta magát Pace szorításából, hogy a lyuk fölé hajoljon. Kesztyűs keze vadul kapargatta a földet… de a rejtélyes lyuk, amely az imént kis híján elnyelte őt… már sehol sem volt, és a fejük fölött köröző drónok is hallgattak.
Megosztás: