2017. december 5., kedd

Sárkánylovasok? - Avagy ilyet még sosem csináltam!


Ma este óriási sokkhatás ért... még mindig azon fáradozom, nehogy felemésszen. Nincs időm ilyenekkel foglalkozni, mindjárt vizsgaidőszak... meg aztán ott vannak a vázlataim, az új ötletem...!

Oké, oké. Mi a fenét is próbálok kinyökögni? Nos, a frissen legépelt tananyag magolása után az alacsony akkufeszültségű agyam úgy döntött, nem fog bele megabájtokat vagy gigabájtokat igénylő műveletekbe, hanem azt a javaslatot dobta fel, hogy random üzemmódban nézelődjek a mappáim között. Én pedig fáradtságommal nem küzdve eszerint jártam el.

ÉS(!) találtam egy FANFICTION névre keresztelt folder-t. Abban pedig egy komplett történetvázlatot. Egy kidolgozott, részletes, remek átvezetésekkel hidalt történetvázlatot. ÉS(!) tátott szájjal olvastam végig. Általában nem vagyok megelégedve önmagammal (maximalista lévén, ugye), de most sokkhatás ért. Ez a vázlat ugyanis annyira, de tényleg annyira elnyerte a tetszésemet, hogy percekig értetlenül pislogtam, hogy egy: miért nem emlékeztem én erre, és kettő: én ezt mégis mi a francért nem írtam meg??

Emlékszem, anno kísérleteztem fanfiction-írással, de hamar rájöttem, hogy ez nem az én műfajom, de mindig is ki akartam próbálni magam benne (még most is, egyébként). Még Merengőre is felregisztráltam, de az adatlapom azóta is üresen tátong.

Ahogy ezt végiggondoltam, beugrott, hogy mi ez a vázlat. Majdnem napra pontosan három éve (ironikus, nem? - legalábbis a vázlat szerkesztésének időpontjából kiindulva) teljesen beleszerelmesedtem az Így neveld a sárkányodat filmekbe (és nem titok, hogy még mindig megőrülök értük), és mivel fanfictiont írni menő dolog, meg akartam próbálni. Szóval elkezdtem vázlatolgatni... de a dolog ennél a fázisnál megakadt. (Hogy miért, gőzöm sincs, egyáltalán nem emlékszem.)

SZÓVAL... van egy teljesen kész How to train your dragon fanfiction vázlatom, ami írásra kész. ÉS(!) mivel most ráleltem, ÉS(!) baromira tetszik mindaz, amit kiötlöttem, úgy döntöttem, három év elteltével épp itt lenne az ideje végre megvalósítani.

A sztori egy alternatív univerzumban játszódik, melyben viking főhősünk elszökik újdonsült (sárkány)barátjával otthonról, és ez a szökés egy olyan nagy hegyomlást indít, mely egy egész nép életét felforgatja. A történet, mely összemossa a két filmet, és a történet, mely garantálja a sötét és komoly hangvételt.
NA? Mit szólnátok hozzá? Olvasnátok tőlem fanfictiont? A véleményetekre nagyon kíváncsi volnék!
Megosztás:

2017. december 2., szombat

Kihívás - Mit keresel?

A legújabb történetem előzményeit egy előszóban szándékoztam letudni, de mivel nem fért volna bele minden lényeges, úgy döntöttem, megérdemel egy kerek történetet. A vázlatolással készen vagyok (a vizsgáim után belelendülök az írásba), és bár egyelőre nem tudom megmondani, egy hosszabb novella vagy egy kisregény fog-e belőle születni, de azt igen, hogy mindenképp megéri elolvasni (fontos lesz a megértéshez). Ja, és a címe "A Tűz börtöne" lesz. :)

Mivel egy olyan szemszöget használok, amilyet korábban sosem, próbálok rövidke ujjgyakorlatokkal belerázódni írás előtt. Ez a 300-as is az új sztorimhoz készült, amolyan kedvcsináló. Jó olvasást hozzá!


Elodie Nova érdekes ember volt. Felettébb idegesítő, de érdekes. Olyannyira érdekes, hogy a Tűz több alkalommal is fontolóra vette: ha sikerül… nem, amint sikerül levedlenie ezeket a megszégyenítő láncokat, kevésbé fájdalmas módon taszítja át a túlvilágra. Persze ábrándozhatott ő ilyen kielégítő képekről, sajnos ideje volt belátnia, hogy amíg a Halál el nem jön a nőért személyesen, tehetetlen marad. De reménykedni szabad.
Amióta kirekesztette őt a tudatából és elzárta előle minden gondolatát, állandóan éberen kellett figyelnie, ha tisztában szándékozott lenni a fejleményekkel. Keserű helyzete ellenére ő azért türelmesen várt és reménykedett. Elvégre nem szabad, hogy elszalassza a lehetőséget! Nem mintha eddig adódott volna bármi is. Majd lesz. Biztos volt benne.
Nova ugyanis keresett valamit. Valamit, amiért a fejét is penge alá hajtotta volna. Mi az? – kérdezte a Tűz, választ persze sosem kapott. Nova kiszámíthatatlan volt, egy megfejthetetlen enigma; minden lépése, minden cselekedete meglepte őt, így ha igazán erőlködött se jött rá a nő vágyának tárgyára. Ez ugyan bosszantotta, de korántsem annyira, mint allegorikus testét borító, nehéz láncai.
Nova egyre vakmerőbb tettekre sarkallta magát, egyre nagyobb veszélyekbe tenyerelt, és mindezt szándékosan. Bármit keresett is, a Tűz tudta, hogy most már nemsokára kiderül. Alig várta, hogy kiderüljön.
Kiderült.
És nem győzte elküldeni a nőt a… nos, helyekre. Nem mintha számított volna. Nova a halált kereste, és meg is halt; szó szerint kicsúszott a lángok urának allegorikus karmai közül. Pedig ő olyan gyönyörű tervet szőtt a megölésére! Hogy merészel egy ember… egy csúszómászó kijátszani egy magasztos teremtményt?
Most gondolhatná bárki, hogy ha a halál jelentette Nova legnagyobb vágyát, miért nem evett golyót? Mert összetettebb volt ennél. Mert úgy kívánt eltávozni, hogy elmúlása értelmet nyer. Mert segíteni akart. Mert azt hitte, az a romlott pilóta lehet a jövő. És most a Tűz issza a levét.
De…
A pilóta érdekes ember volt. Felettébb idegesítő, de érdekes. Olyannyira érdekes, hogy a Tűz több alkalommal is fontolóra vette: ha sikerül… nem, amint sikerül levedlenie ezeket a megszégyenítő láncokat, életben hagyja.
Megosztás:

2017. december 1., péntek

A kulisszák mögött IV.

Most, hogy a Windfall pillérei I. befejeződött, úgy döntöttem, ideje megosztanom veletek néhány képet. Olyan képeket, amelyek hatalmas ihletforrást jelentettek az első két kötet megírásához.


Én nem vagyok az a típus, aki a szereplőkhöz képeket válogat, hiszen úgysem fogok találni teljesen egyező alakot, ha pedig mégis, nem szeretném megszabni, hogyan képzeljétek el őket. Hiszen... az egy dolog, hogy adok valamennyi személyleírást (pl. barna haj és szem, magas homlok, stb.), de mindenkinek a képzelete másképp működik, és ezt lekorlátozni hatalmas bűn.

Most viszont mégis képeket hoztam (ejjjjjnye), de mivel ezek a képek csupán ihletforrások és nem konkrétan festik le, mi hogy néz ki a műveimben, talán nem köpöm szembe önmagamat (legalábbis annyira).

Plusz ezeket a képeket azért is tartom fontosnak megmutatni, hiszen aki olvasta már az I. pillért, találkozott egy bizonyos jelenséggel, aminek a megírása óriási feladat volt, és hiába küzdöttem vele, meglehet, hogy így sem teljesen érthető számotokra. DE ne feledjétek, hogy ezek a képek CSAK ihletforrások ehhez a jelenséghez, ergo a fejemben és a regényben egyáltalán nem így néz ki! Ezek a képek amolyan iránymutatók csupán.




És ez a kép ihlette a Xitanokat:


Plusz ez a kép erősített meg abban, hogy igen(!), kell egy fiatalabb női karakter is a csapatba:


Megosztás:

2017. november 30., csütörtök

I. Pillér: A vég után - 9. fejezet

Éééés... nagysokára, de végre megérkezett az I. pillér utolsó fejezete is! Ha valaki azt hitte, az előző fejezetet nem lehet fokozni, szívből remélem, hogy tévedett! A folytatás egyelőre még csak egy cím nélküli projekt, így gőzöm sincs, mikor hozhatok ismét Windfall-fejezetet, de igyekszem! (Hiszen még annyi minden vár bemutatásra! Még csak most kezdődik az igazi kaland kedvenc négyesünk számára!)


Amióta csak kezdetét vette ez az őrület, Cross számtalanszor hazudtolta már meg önmagát, illetve számtalanszor vonta kétségbe önnön tudását és képességeit. Persze eddig sem kapaszkodott lázasan az életbe, és azóta, hogy Alavatban belebotlott újdonsült társaiba, hogy aztán együtt lovagolják meg az események áradatát, még annyira sem, mint korábban. Rengetegszer tette már fel a kérdést: nem lett volna jobb, ha ő is eltűnik ennek a romlott földnek a színéről? Mindig elsőként ugrott fejest az őrületbe, lehetetlen volt őt féken tartani… de mindennek van határa. Ő pedig akkora erővel törte azt át, hogy esküdni mert volna, még fizikailag is fájt. Nem is kicsit.
Szóval mikor Bartonnal együtt sikeresen lerombolták az akadályt képző, láthatatlan üveget és társainak képe azzal együtt hullott a földre, kétségbeesett. Megint. Hiába rogyott térdre, hiába karcolta össze a páncéllemezeket a szilánkokkal… amikor felemelte azokat, úgy látott át rajtuk, mint egy ablak üvegén. Fogalma sem volt, hol lehet, mindenütt csak azt a rohadt zöldet látta. Mivel az ég alja már világosodni kezdett, legalább az égtájakat be tudta lőni, nem mintha ez segített volna bármit is. Arra sem emlékezett, hogy egyáltalán átléptek-e egy Xitan által létrehozott kapun vagy sem.
És ha mindez még nem lett volna bőven elegendő, természetesen neki kellett Rookerrel ragadnia a semmi közepén. Persze egészen kiváló harcos oldalát mutatta be a Xitanokkal szemben, de hiába kényszerültek összedolgozni, a háború alkotta láthatatlan fal ott húzódott közöttük. Együtt küzdöttek, de Rooker gyűlölködve nézett rá, és ő is a Feketére. Hogy az a kicseszett fal mindenütt!
Az ablakszerű képződmény megsemmisítését követően elcsendesedett minden. Cross szinte kívánta, hogy történjen valami, már csak azért is, hogy ne kelljen beszélgetésbe (felesleges beszélgetésbe) elegyednie Rookerrel. A harc végig lekötötte őket, csupán akkor szóltak egymáshoz, ha a szükség megkívánta. Na de most…
Egyáltalán hová tűntek a Xitanok? Miért lett csend ilyen hirtelen? Cross Pace és Barton közelében sem látott démonokat, és ha Flynn képes volt fellőni egy jelzőfényt, azt kizárólag úgy tehette, hogy közben nem környékezték meg a pokol lényei. Valami itt nagyon nem stimmelt, ő pedig még azelőtt el akart tűnni, hogy kiderülne, miért támadt ez az érzése.
Rooker jóval megviseltebbnek látszott, mint találkozásukkor. A Xitanok alaposan összepiszkították és megtépázták, de arcán mégis inkább az értetlenség és a határtalan csodálkozás dominált, mintsem a kimerültség… vagy a harag. Nagyokat pislogva meredt hol a távolba, hol a földre potyogott szilánkokra, és közben a fejét rázta.
– Mi… mi a jó fene volt ez?
– Bárcsak tudnám… – Cross nehezen formálta meg a szavakat. – Neked sem ismerős a környék? – lapozott a következő dilemmára.
– Nem igazán… Keleten vagyok jártas inkább, elvégre sokszor voltam ott járőr… és… ez biztosan nem kelet. Nincs ennyi fenyő arra… sőt, a tengeri klíma miatt szinte egy sem.
A mesterlövész lesütötte a szemét, hogy arca grimaszba torzulását takarja a Fekete elől. Szerette azt hinni, hogy a legkilátástalanabb helyzetben is a dolgok magaslatán áll… de…
– El kéne tűnnünk innen – javasolta, bár sokkal inkább indítványozta Rooker, mire Crossban fellobbantak az indulatok.
– És mégis hova menjünk, hm? Ezek bárhol megtalálnak. Belesétáltunk a csapdájukba; az, hogy most nem mutatkoznak, megtévesztés. A francba is, ők irányítanak!
– Akkor maradj! – tárta szét a karját Rooker. Az ingerültség első jelei nála is felbukkantak. – Nekem van egy kisfiú, akit meg kell keresnem.
– Miért, szerinted él még? – A lövésznek nem állt szándékában ennyire erőszakosan reagálni, de képtelen volt visszafogni magát. – Ne legyél már ennyire naiv! A Xitanok csak azt akarták, hogy utánamenjünk! És mivel mi ezt a vágyaik szerint meg is tettük, nincs már rá szükségük.
Rooker látványosan összébb húzta magát, mintha gyomorfájással küzdött volna.
– Hadd csekkoljam le azt a rádiót – kérte kissé visszafogottabban.
– Hah… Hidd el, ha én nem tudom megjavítani, akkor más sem tudja.
– Itt akkor sem vesztegelhetünk.
Cross ismét felkapta a vizet.
– Nem érted? Ez az egész kibaszott erdő egy csapda! Lehet, hogy két lépés is elég ahhoz, hogy a vesztedbe rohanj! Egy burokban éltél idáig, bassza meg? – Megint csak nem állt szándékában ennyire kirohanni vagy káromkodni, de kétségbeesése olyan váratlanul szült dühöt, hogy képtelen volt kontrollálni azt. Nem mintha Rookert félteni kellett volna.
– Szerinted nem tudom, mi zajlik idekint? Szerinted én kellemesen megbújtam abban a rohadt gyárban, míg idekint zajlott az öldöklés? Fogalmad sincs, hány rejtekhelyünket lepték már el ezek a mocskok… hány társam maradt hátra, hogy mi megmenekülhessünk…
– Talán neked kellett volna hátramaradnod egyszer, ebbe nem gondoltál még bele?!
– Halkabban, barom! Mi a francért kiabálsz?
– Mert tanácstalan vagyok!
Fájt kimondani, mégis hatalmas megkönnyebbülést jelentett. A mesterlövész hátáról mázsás súlyok kerültek le, a légzés is sokkal könnyebb feladattá vált. Arra várt, hogy Rooker majd kigúnyolja, nevet rajta, ocsmány jelzőkkel illeti a Kékeket miatta, és épp ezért lepődött meg annyira, mikor a Fekete arcán a ráncok kisimultak.
– Ezzel nem vagy egyedül – vallotta be.
Kínos csend telepedett közéjük, és bár Crossnak gyakorlatilag mindene sajgott már az őt ért csapásoktól, továbbra is azt kívánta, történjen valami. Akármi. De természetesen nem történt. A démonok hallgattak, mint a sír. A francba is, miért éppen most kell hallgatniuk?
– A társaid… – szólalt meg váratlanul Rooker megint – megtalálták Kenneth holttestét?
– Hogyan?
– Te rádióztál velük, biztos, hogy elmondták neked.
– Nem tettek említést róla.
– Mégis azt mondtad, hogy halott. – Rooker olyan hűvösen tekintett a lövészre, hogy amaz összerezzent.
– Nos… gyakorlatilag nem mondtam ki, hogy halott, de nem igaz? Csalinak használták. Szerinted életben hagyják? Főleg, hogy a tervük sikeresen bevált? – A Fekete erre a lesütötte a szemét. – Nem tudom, mi ez az egész, de… minden okkal történik itt. Nem véletlenül kerültünk ide, és az sem véletlen, hogy a Xitanok most hallgatnak.
Először fel sem tűnt neki, hogy elkezdett fel-alá járkálni.
– Itt akkor sem marad…
– Hallgass már, idióta! – förmedt rá megint erőszakosan a Feketére. – Hadd gondolkodjak.
Hiába nézelődött minden irányba és hiába hajnalodott, nem jutott semmire. Ugyan az égtájakat sikerült belőnie, de hogy merre lehettek, mihez kezdjenek… Hirtelen azonban megtorpant, és olyan sebesen fordult Rooker felé, hogy amaz kissé megilletődött.
– Gondoljuk logikusan végig. A jelzőfény… Mi is láttu…
– Igen, mert itt volt ez az… ez a valami – rúgott bele a szilánkokba Rooker. – Azt láttuk, amit a társaid láttak, de azt nem tudjuk, hogy láttuk-e volna, ha abban a pillanatban is ez a kép tárul elénk – mutatott maguk elé.
– Nem erre akarok kilyukadni – rázta a fejét a mesterlövész. – Hanem arra, hogy ha… ha nem lett volna itt ez az… ez… akkor is látnunk kellett volna. Tehát nem keveredhettünk túl messzire…
– És ezt miből gondolod?
– A növénytakaró. Ugyanaz.
– Hah! Mert nem nőhetnek ugyanolyan fák többszáz kilométeres rádiuszban! – Rooker fortyogott, de Cross tudomást sem vett róla.
– Akkor sem lehetünk túl messze, és itt most legalább nyugalom van. Igen. Ennyi. Maradunk. –Tekintete hirtelen felragyogott.
– Maradunk? Megvesztél? – A Fekete döbbenten hápogott.
– Ha Flynn nem tévedett és tényleg közel van a Fal, akkor az őrtornyoknak ki kellett szúrniuk a jelzést, tehát tuti, hogy nem jár messze a felmentősereg. Ahogy az is biztos, hogy helikopterre kell számítanunk. Ez egy tisztás! Ha most bemegyünk a rengetegbe, soha a büdös francba nem találnak meg bennünket!
– Milyen biztos vagy benne, hogy tényleg úton vannak! – füstölgött Rooker. Cross természetesen vissza akart vágni, de a kijelentés arcon csapta. Mégis mióta hitt ő az őrtornyokban meg a Bunkerben annyira, hogy ilyen bátran merje ezt állítani? Ahogy ezt így végiggondolta, arra jutott, hogy végül is nem bízott meg bennük, de valamiben muszáj volt hinnie, hogy kicsit ritkuljon ez a tömény kétségbeesés.
– Optimizmus – bökte ki.
– Optimizmus – ismételte merő gúnnyal a szót Rooker. – Mert azzal aztán rohadtul előrébb jutunk.
– Nálam be szokott válni – rántott vállat lazán Cross, mire szúrós pillantást kapott a Feketétől. – Plusz, ha most elindulnánk nyugatnak, lehet, hogy újabb csapdába botlanánk. Muníciónk már nem igen van, a harci szellem pedig sajna nem elég…
– Fél óra – emelte fel a mutatóujját Rooker. – Hallottad, Kék? Ha ennyi időn belül nem történik semmi, én fogom letépni azt az optimista fejedet a nyakadról.
– Hidd el, szívességet tennél…

Elképesztően lassan pergett le az a fél óra, és Cross már kezdte bánni, hogy nem ellenezte ezt a… gyakorlatilag parancsellenes, rögtönzött akciót. Mert minden rögtönzött volt. Sajnos nem volt annyi eszük, hogy végiggondolják. A kíváncsiság hajtotta őket, teljesen köréjük csavarodott, és elvette a józan eszüket. Amióta csak elhagyták a támaszpontot… ah, nem is akarta felidézni azt a sok szart, amibe keveredtek. Túl sok volt ez neki, érezte, hogy a koponyája már annyira hasogat, hogy lassan kettéreped. Talán szólnia kellene Rookernek, hogy mégiscsak szedje le a fejét a nyakáról… Ennek ellenére… a kíváncsisága nem hagyott alább. Azon kapta magát, hogy tudni akarja, mi ez az egész, hogy a Xitanok hogyan képesek mindarra, amit tapasztaltak. Vajon nekik is menne? Mi lesz így a Falon túliak… a világ sorsa? Talán Pace jól sejtette; az apokalipszist hozó kaszás tényleg eljön.
Ez alatt a fél óra alatt Cross egyszer sem elegyedett csevejbe a Feketével. Ha az kezdeményezni próbálta (a sértegetéseivel, persze), egy morgással elhárította. Aztán Rooker szerencsére feladta és elnémult. Mindketten a fűben ücsörögtek, hátukat egymásénak vetve, hogy kicsit kipihenjék a harc fáradalmait, bár fegyverük a muníció hiánya ellenére is végig készenléti állapotban lapult az ölükben.
A Xitanok felszívódása aggasztotta Crosst. Biztosra vette, hogy forralnak valamit, kizártnak tartotta, hogy ilyen könnyen feladták volna, főleg, ha már rábírták őket, hogy ugorjanak a csapdájukba. Meneküléseik alkalmával számtalanszor kerültek már hasonló helyzetbe Pace-szel is, és egyikből sem lábaltak ki egyszerűen.
Valami felzúgott a távolban. Rookerrel szinte egyszerre kapták fel a fejüket a hangra. Az izgalom azonnal elöntötte őket adrenalinnal. Felpattantak, majd az egyre világosodó eget kémlelték. A hajnali köd ugyan kezdett leereszkedni, de hibátlanul ki tudták venni a feléjük közeledő fekete foltot.
– Optimizmus – villantott gúnyos vigyort Rookerre a mesterlövész, aki csak a szemét forgatta.
– Remélem nálad is van jelzőfény, mert ez a köd nem túl biztató…
– Van zseblámpám – húzta elő az említett tárgyat az egyik nagy zsebből Cross. Rooker horkantott egyet.
– Hűha, sokra megyünk vele! És még te szidtad az öregeteket! Neki legalább volt annyi…
A mesterlövész eleresztett egy újabb vigyort, amint sikerült a Feketébe fojtania a szavait. A zseblámpa, mely szintén a Bunker és a Falon túliak közös találmánya volt, többféle fénnyel világított. Az egyszerű fehér fény is remekül funkcionált ködben, a vörös és vastag lézercsík azonban úgy vágott át rajta, mint Pace pengéi az ellenségen.
A helikopter lassan ereszkedni kezdett; propellerei nagy szelet kavartak a két katona körül. Crossra – amint megérezte az arcába csapó levegőt – váratlanul rosszullét tört, de hiába bámészkodott minden irányba, és hiába világosodott sokat az elmúlt fél óra alatt, nem látott semmi szokatlant. Nem látta, de érezte, hogy valami nincs rendben.
– Gyorsan! – intett Rookernek, amint a helikopter elég közel ért. Oldala félresiklott, felfedve Pace és Flynn alakját.
– Mozgás! – integetett a kardforgató bőszen. – Igyekezzetek!
A pilóta nem tette le a földre a helikoptert, de nem is kellett; Crosst és Rookert könnyen felhúzták a belsejébe. Amint emelkedni kezdtek, egy sötét alak ugrott ki az egyre sűrűbb ködből, és teljes testével rávetette magát a gép oldalára. Nem sokon múlott, hogy a két katonát vissza ne rántsa; Cross kizárólag társai erős markának köszönhette, hogy még velük volt.
A pilóta igyekezte gyorsabban emelni a gépet, de ekkor újabb két démon vájta éles karmait a helikopter oldalába, ezzel kibillentve azt egyensúlyából. Crosst azonnal szédülés fogta el, és talán visszazuhant volna a földre, ha nem kapaszkodik meg időben. Az egyik Xitan szinte már a nyakában lihegett, és a pilóta hiába próbálta bezárni az ajtószárnyat, nem járt sikerrel.
Barton sietett a segítségükre. Előrekúszva kissé kihajolt, majd tüzet nyitott a démonokra. Az egyiküket telibe kapta (a lövész érezte, hogy testnedve az arcára és a hajára fröccsen), de a másik kettő résen volt; mielőtt bárki reagálhatott volna, Cross kezéből kitépték a fegyvert, aztán Bartonéból is megpróbálták, de a lány makacsul szorította. A démon azonban nem hagyta, hogy ilyen könnyen legyőzzék… egyik karja mintha megnyúlt volna, mellyel megragadta Bartont, és akkorát rántott rajta, hogy Cross szinte maga érezte, ahogy a lány bevágja a fejét a helikopter oldalába.
Flynn nem bizonyult elég gyorsnak; mielőtt utána kaphatott volna, a lány arccal előre kibukott a gépből, és a fűbe zuhant, ahonnét nem kelt fel. Cross nem értette, miért nem tudott egyikük sem időben reagálni, de aztán rájött, hogy mindez egy másodperc töredéke alatt játszódott le, és megint elöntötte a kétségbeesés. Látta, hogy társai kiabálnak, de a propeller zúgásán és saját szívének dobogásán kívül semmi mást nem hallott.
Pace vadul hadonászott a pilótának, de végül meg sem várta, hogy amaz lejjebb ereszkedjen; Flynn társaságában rögtön kiugrott. Épp azelőtt állták védekezően körbe Bartont, hogy a Xitanok rávethették volna magukat. Tele tárral és élezett pengével estek neki a lények lekaszabolásának, miközben Cross csak ült, és hagyta, hogy fejzúgása legyengítse. Rooker a helikopter belsejébe kúszott, ahol fegyverek sorakoztak. Fegyverek. Töltények. Erre a lövész is felkapta a fejét, aztán kis híján be is ütötte; két démon még mindig a helikopter oldalába kapaszkodott, és a pilóta hiába próbált őrült manőverekkel megszabadulni tőlük, makacsul ellenálltak.
Cross azonnal kézbe vett egy plazmatöltetes puskát, majd erősen fogódzkodva kihajolt, és a propellereket szétzúzni kívánó démonokra célzott.
– Tegye egyenesbe a gépet! – süvöltötte a pilótának. Rendkívül óvatosnak kellett lennie, nehogy a propellereket találja el, de nem hiába volt mesterlövész. Két jól irányzott lövéssel kiiktatta a problémát, és eközben a pilóta is olyan magasra emelte a helikoptert, hogy az őket megrohamozó Xitanok már ugorva sem érték el a futóműveket.
Cross hátradőlt, hogy kifújja magát és megpróbálja visszatartani a kikívánkozó epét, de nem nyújtotta hosszúra a pihenőt; tekintetével máris társait kereste. Azok bőszen küzdöttek az ellenséggel; a Xitanok azonban megállíthatatlanul jöttek és jöttek. Barton pedig még mindig mozdulatlanul hevert a földön. A lövész káromkodott egyet. A rohadt mocskok először szétszórták és kifárasztották őket, majd kivárták, hogy visszataláljanak egymáshoz, hogy aztán seregként ronthassanak rájuk.
Igen, pontosan a Xitanokra vall. Okosak. Ravaszak. Kegyetlenek. Francba.
– A helikopteren van ágyú, azzal leszedhetnénk őket! – javasolta a pilóta hangosan, csak nehezen túlkiabálva a káoszt.
– Várjon! – Cross menten mellette termett. – Hadd vegyem át! Mesterlövész vagyok!
– És a helikoptert tudja vezetni?
– Megoldom, csak engedjen át! – A pilóta egy fél pillanatot habozott, de aztán sebesen helyet cseréltek. Crossnak elegendő volt néhány másodperc, hogy kiismerje magát az új környezetben. Bár Pace-szel ellentétben nem volt pilóta, vezetett már helikoptert több-kevesebb sikerrel. Most társai élete múlhatott rajta. Menni fog. – Van náluk működőképes rádió? – tudakolta a Bunker küldöttét, miközben aktiválta az ágyúrendszert.
– Mit mond?
– A társaimnak adott rádiót? Elérem őket? – A rádióberendezésre bökött a műszerfalon. Amint megkapta a pilóta megerősítését, a segítségével meg is nyitotta a csatornát. – Ronan! Hallasz?
John! Mi…? – Pace elfúló hangja válaszolt.
– Figyelj ide! Van egy bazi nagy ágyú a helikopteren, azzal megpróbálom leszedni a démonok nagyját! Legyetek résen!
Vettük!
Cross látta, hogy társai igyekeznek közelebb húzódni egymáshoz, ügyelve rá, hogy a mozdulatlan Bartont minden irányból fedezzék. Az egyik Xitan kis híján közéjük férkőzött, de Flynn még épp időben állította belé a nyilván újonnan szerzett csákányát.
A mesterlövész néhány mély levegőt véve a megfelelő pozícióba igazította az ágyút, és tüzet nyitott a Xitanokra. A nagy teljesítményű fegyvernek hála a fekete lények csak úgy hullottak a földre darabokban, ám mielőtt Cross igazán belelendülhetett volna az irtásukba, kénytelen volt visszafogni magát, mert az egyre sűrűsödő köd sokat rontott a látóviszonyokon. Rooker eközben a távolabb futó démonokra célzott, és bár puskája nem ért annyit, mint a helikopter ágyúja, sikeresen leszedett néhányat.
A Xitanok, látván, hogy ellenfeleik állják a sarat, még erőszakosabbá váltak. Flynnt alaposan hátba karmolták; egyetlen szerencséje volt, hogy viselte a masszív páncéllemezeket, melyek megakadályozták a súlyosabb sérüléseket. Az öreg természetesen berágott a támadókra, mert kétszer hevesebben tüzelt rájuk, míg Pace kardjai olyan sebesen jártak, hogy Cross szinte nem is látta őket.
Barton mindeközben megmozdult, majd nehézkes és vontatott mozgással valahogyan ülő helyzetbe tornázta magát. Lerítt róla, hogy nem fogja fel igazán a környezetét; reszkető kezét a homlokához emelve igyekezte túltenni magát a rosszulléten. Csupán akkor eszmélt fel teljesen, mikor Flynn két Xitan kivégzését követően letérdelt mellé, hogy jobban szemügyre vehesse. Cross messziről is kiszúrta, hogy halántékán vastag csíkban csurog lefelé a vér, mely már a haját is átáztatta.
A lány valamit mutogatni próbált a veteránnak, de mozdulatai szaggatottak, nehezen követhetők voltak. Aztán egyszer csak egész testében megrándult, majd villámgyorsan kezébe kapva elejtett puskáját, szétlőtte egy épp Flynnt célba vevő démon fejét. Ez a precízség kissé lenyugtatta a lövészt. Talán mégsem olyan súlyos a sérülése… bár az is lehet, hogy az adrenalin teszi…
Cross egy fejrázást követően visszatért a feladatához. A Xitanok valamelyest fogyni látszottak, ám az a néhány szörny, amely még életben volt, sokkal magasabbra ugrott, mint az eddigiek. Egymás hátát használva ugratóként, az egyiknek sikerült is belekapaszkodnia a gépbe, és valószínűleg be is jutott volna, ha Rooker és a pilóta nem cselekszik időben.
Ennek semmi értelme, nem tudjuk mindet megölni! – harsogta Flynn.
Igaza van, John! Ereszkedjetek lejjebb, muszáj kijutnunk innen! – érkezett a kétségbeesett és kimerült kiáltás Pace-től. A mesterlövész leszedett még néhány démont, aztán reagált a hívásra.
– Ellepik a helikoptert, ha leteszem. Nagyon sietnetek kell!
Pace keresztülszúrta az épp vele viaskodó Xitant, majd hogy egy röpke pillanatig egy démoni lény sem pályázott rá, azonnal Bartonék felé fordult. Flynn-nel együtt talpra állították a lányt, aki megingott ugyan, de tartotta magát, és még egy lövést is leadott az egyik előttük ólálkodó Xitanra. Eltalálta, de csak sebet ejtett rajta.
– Van nálam szóróbomba! – tájékoztatta társait Flynn. – Ezzel nyerhetünk egy kis időt!
– Szóróbomba? – kérdezte a pilótát megerősítés reményében Cross. Az bólintott.
A szóróbomba új találmánynak számított. Apró golyókból épült fel, melyek kapcsolatban álltak egymással. Ha a bomba peckét a használója kioldotta, a golyók szanaszét gurultak, vagyis „elszóródtak”, és néhány másodpercnyi visszacsatolási időt követően láncreakciót indítottak el. A szóróbombának több változata is elterjedt; az egyik kedvelt fajtája nem robbant, hanem statikus energiát kilövellve csapdába ejtette áldozatát. Persze ezek a bombák inkább amolyan próbálkozások voltak mindössze; a ténylegesen működőképes változat legyártása az állandó harcoknak köszönhetően nem történt meg… nos… úgy tűnik, egészen mostanáig.
– Még tesztelés alatt áll, de eddig minden próbát kiállt – magyarázta a pilóta, majd kezével intett, hogy szeretné ismét átvenni a helikopter fölött az irányítást. – Gyorsabban fel tudom venni őket – érvelt. A mesterlövész egy biccentés kíséretében átengedte a helyét, hogy a gép végébe igyekezve segítő kezet nyújtson.
Eldobtam! – kiáltott Flynn a rádión keresztül, és ekkor az események hirtelen felgyorsultak. Amint a bomba földet ért, a helikopter ereszkedésbe fogott, míg a csapat lövésekkel igyekezte távol tartani a démonokat. A gépet célzó Xitanokra Cross és Rooker mért csapást. Ezek a lövések nem voltak mind halálosak, de őket ez a legkevésbé sem izgatta addig, amíg nem tudtak felmászni a helikopterre, hogy darabokra szedhessék.
Ahogy kellő magasságba értek, Flynn a karjába kapva a lányt, Cross asszisztálásával sikeresen feljuttatta. Pace eközben a rájuk támadó Xitanokat tartotta féken, és bár csúnya karcolásokat szerzett a páncélja, illetve néhány helyen ő is, rezzenéstelenül állta a sarat.
– Mozgás! Mozgás! – süvöltötte Flynn, azzal a lövész maradék két társát is felhúzta. A Bunker embere rögvest felfelé rántotta a gépet. Abban a pillanatban, hogy megkezdte az emelkedést, sivító hangsorozat tudatta, hogy a bomba csapdába ejtette a Xitanokat. Cross elégedetten nézte, ahogy a sötét lények megdermedve szenvednek a kíntól. Egyet kivéve. Az a szemét valahogy kitért a statikus energia elől, és a helikopter oldalába kapaszkodott. Pace hezitálás nélkül levágta mindkét karját.
Ezután olyan nagy lendülettel vágták be maguk mögött a helikopter ajtószárnyát, hogy az hatalmas robajjal csúszott a helyére.
– Az ágyút, az ágyút! – süvöltötte Cross a pilótának, akinek nem kellett többször mondani; a megmerevedett, védtelen Xitanokra sortüzet mért, és csupán akkor deaktiválta a fegyverrendszert és fordította a gépet a Bunker elrejtett létesítményének irányába, amint az összes látható Xitan legalább két darabban volt.
Pace mélyet sóhajtva elnyúlt a padlón, míg Flynn Bartont vizsgálta. A lány nem úgy festett, mint aki teljesen öntudatánál van; tekintete csillogott, és mintha nem egészen azt látta volna, ami körülvette. Rooker némán pislogott, Cross sebesen szedte a levegőt, a pilóta pedig hangtalanul irányította a helikoptert, közben helyzetjelentést adva a Bunkernek. Lee hangját még hátul is hallották, holott nem volt kihangosítva. A lövész érezte, hogy a nő indulatai átrakódnak rá is. A szavaira nem figyelt; tudta, hogy úgyis részesülnek majd benne mindjárt.
A levegőben a feszültség szikrái sercegtek, és szinte látni lehetett az elpárolgó adrenalint. Egyedül Flynn mutatkozott összeszedettnek. Figyelmesen felmérte Barton fejsérülésének állapotát, bár nem kellett hozzá túl sok ész, hogy valaki megállapíthassa, mennyire vészes. A lány bőre sápadt volt, homlokán és arcának bal felén elkenődött a vér, amely még mindig szivárgott egy kissé. Szerencsétlen ráadásul olyan elgyötörtnek nézett ki, hogy Crossnak semmi kétsége sem volt afelől, hogy bármelyik pillanatban eszméletét vesztheti megint. A veterán néhányszor megtáncoltatta az ujjait előtte, de a lány fájdalomtól csillogó szempárja szinte egyáltalán nem bírta követni az egyébként nem bonyolult kézmozdulatokat.
– Mennyi idő, míg leszállunk? – tudakolta a pilótát Pace, fél szemmel Bartonra sandítva.
– Néhány perc – felelte a férfi. – A Bunker ellátással fogad minket.
– És a társaim? – Rooker hangjában aggodalom csendült, és mintha a keménységéről és folyamatos lenézéséről árulkodó arcmaszkja is eltűnt volna.
– Biztonságban.
– Kivéve egyet. – Rooker olyan lekezelően mérte végig a csapatot, hogy azok hirtelen köpni-nyelni nem bírtak. És ennél a pontnál szakadt el a tolerancia utolsó szála is.
– Most ránk próbálod kenni? – kérdezte Cross olyan hűvösen, hogy önmagát is sikerült meglepnie. – A mi felelősségünk volt?
– Attól a pillanattól kezdve, hogy bejelentettétek, segítetek, igen, pontosan a ti felelősségetek volt. De démoneledelt csináltatok belőle. Ha nem bukkantok fel, mind épségben lennénk a gyár…
– Honnan veszed, hogy épségben lennétek? – Ezúttal Flynn reagált. Bár igyekezett gyengéd maradni, hiszen Bartont támogatnia kellett, nehogy előre bukjon, kezei már reszkettek az indulatoktól. – Honnan veszed, eh? A Xitanok arrafelé ólálkodtak, és ha mi nem jelenünk meg, talán most épp a hulláitokat rágnák szét.
– Mi is tudunk harcolni, ráadásul kihúztuk idáig mindennemű segítség nélkül! Ti? Ha ez a Bunker nem vesz az oltalmatokba benneteket…
– Rooker, fejezd be. – Pace higgadt próbált maradni, de lerítt róla, hogy komolyan meg kényszerül küzdeni érte. – Elkövettünk pár… ne köntörfalazzunk, durva hibát, de a Xitanok kijátszottak minket. Szerinted bennünket nem érdekelt a sorsa? Szerinted mi azt akartuk, hogy így végezze? Ha így lett volna, nem ugrunk utá…
– Ne áltasd magad, Pace. – Rooker undort sugárzott. – Ez lenne a nagy csapatotok? Egy méretesebb falat már megakad a torkotokon? Chh. Áruld el, de őszintén. Te tényleg ezekért hagytad ott a Feketéket? A mai napig nem bírom megérteni, mi vett rá erre. Kényszerítettek? Megvesztegettek? De… nem… ez kizárt. Te erősebb és büszkébb vagy ennél! Téged sosem lehetett eltéríteni. Igazi vezércsillag voltál!
Cross eddig tűrte. Olyan hirtelen rántott fegyvert a Feketére, hogy annak a torkán akadtak a szavak.
– Hallgass el, szarzsák – szűrte a fogai közt méreggel –, hacsak nem akarod, hogy kihajítsunk innen. Állíthatod, hogy felfogtad a környezetedet, de nem így van. Ennek a háborúnak már vége. – Alaposan kihangsúlyozta mindegyik szót, különösen az utolsót.
– De attól még igaza van – szólt közbe Pace bűnbánó hangon. – Hibáztunk. Egy gyerek életébe került.
– Te nehogy itt sanyargasd magad! – hurrogta le megütközve Flynn. Barton összerezzent a kiáltására. – A démonok kijátszottak bennünket, mi megtettünk mindent.
– Mindent? – Rooker horkantott egyet. – Ez minden, amire képesek vagytok? A jövőnk tényleg a ti kezetekben van? Nevetséges.
– Azt mondtam, pofa be! – nyomta erősen a Fekete arccsontjához a fegyvercsövet Cross.
– Hé, John, tedd le! – szólt rá erélyesen Pace, de a lövészhez nem jutottak el teljesen a szavak. Vörösben látott mindent, és szinte magán érezte Barton fájdalmait.
– Különben? Szerintem a társainak is szívességet tennék. – Még keményebben nyomta a csövet Rooker arcának. A férfi megpróbálta ellökni, de erre bebiztosította a fegyvert.
– Hagyd békén, John! Igaza van, hibáztunk. És vajon miért? – Pace hangja hirtelen egy oktávval mélyebb lett, mely dühének érkezésére figyelmeztetett. – Mert felkészületlenül vágtunk bele ebbe az egészbe. És ki kardoskodott a legjobban, hogy mindenképp lépjük át a kaput? – Itt rövid hatásszünetet tartott. – Te voltál az. Te vádoltál azzal, hogy berezeltem, és hogy…
– Most rám akarod kenni? Tényleg? – Cross teljesen elképedt. – És mi van velük, eh? – bökött másik két társa felé. – Azt is mondtam, hogy normális esetben én ellenkeztem volna a legjobban!
– De nem tetted – szólt közbe Flynn, mire gyilkos pillantást kapott a mesterlövésztől.
– Nahát, hirtelen puszipajtások lettetek? – mutatott Pace-re. – Nem te voltál az, aki mindvégig arra vágyott, hogy kipurcanjon? Ne is próbáld tagadni.
Ha nem jövünk át a résen, sosem fedezzük fel… amire most bukkantunk – érvelt a kissé kótyagos, de nagyon is öntudatánál levő Barton.
– Ezt bármikor máskor felfedezhettük volna! – ellenkezett Flynn. – Amikor valóban felkészültebbek vagyunk.
Cross már tényleg nem tudta, mit gondoljon.
– Nem te voltál a leginkább megindulva, hogy átjöjjünk, rozsdafazék? Nehogy most menteni próbáld magad! Mind hallottuk, miket mondtál! De… végül is, igazad van, nem? Neked mindig igazad van. – Szavai gúnytól csöpögtek. – A probléma nem is ott kezdődik, hogy átjöttünk, hanem ott, hogy belesétáltunk a Xitanok csapdájába. Nem is… Barton sétált bele.
A lány megilletődve hőkölt hátra. A lövész nem akart fizikai fájdalmai mellé mentálisat is kiosztani neki, de kiborult. Nagyon.
– De hiszen te ugrottál utána rögtön, John! – emlékeztette ingerülten Pace, ám Cross nem törődött vele.
Tudom, hogy bajt okoztam! De meg akartam menteni őt! Ez lenne a dolgom! Hogy mentsek! Tudom, hogy elbuktam, nem kell az orrom alá dörgölni! – Barton mondandója befejeztével ujjait a halántékához szorította.
– Jól van, jól van, ne hibáztasd magad, kölyök! Mind kivettük a részünket. – Flynn próbált közeledni a lányhoz, de amaz elhátrált tőle.
Ne akarj felmenteni, tudod, hogy igazam van!
– Na, ő legalább belátja! – bökött felé a lövész.
– A rohadt életbe, hallgass már, John! – förmedt rá teli torokból Pace, de Cross meg se rezzent.
– Én fogjam be? Én?! – Már ő is üvöltött. – Jobb lesz, ha te és az álszent attitűdöd most szépen rükvercbe kapcsoltok, mielőtt…
– Vedd már lejjebb a hangerőt, barom! – csatlakozott Flynn is.
– Flynn jól mond…
– Nem téged pártollak, kardzsonglőrkém, nehogy egy pillanatig is azt hidd! Belőled is kicseszettül elegem van! Nem akarsz inkább szavalni egyet? Még az is sokkal jobb, mint…
– A francba is, hogy mindig itt kötünk ki! Remélem is, hogy a sírba visznek ezek a műalkotások! Már igazán rád fér!
És a veszekedés teljes hangerővel folytatódott tovább. A pilóta igyekezett a helikopter irányításával foglalkozni, Barton pedig bőszen mutogatott, de senki sem figyelt rá. Végül Rooker lassú tapsa volt az, ami kizökkentette a csapatot a heves szópárbajukból. Egytől egyig mind felé fordultak, és meglepő módon nem is dühöt… elégedettséget véltek felfedezni a szemében.
– Azta! Ez nem semmi! – kurjantotta. – Ennyi indulatot a Kékekben! Erre őszintén nem számítottam, le vagyok nyűgözve! – Szavait olyan tömény gúnnyal ejtette ki, hogy Cross gyomra felfordult tőle, de pont erre volt szüksége ahhoz, hogy kicsit észhez térjen. Sebes légzését megkísérelte azonnal lecsillapítani, a vörös ködöt elűzni.
Csupán ekkor tudatosult benne, hogy földet értek; a Bunker földalatti leszállóhelyének neonfényei világítottak be az ablakokon keresztül. A fények kiemelték a sérüléseiket, különösen Bartonét, aki már betegesen sápadtnak tűnt, szeme alatt sötét karikák húzódtak, és a végkimerültségtől szédelgett.
Ahogy a helikopter ajtószárnya kinyílt, a csapat kelletlenül kikászálódott belőle. Cross haladt elöl, már csak azért is, hogy ne kelljen Rooker öntelt és gúnyos arcát néznie, ám a leszállópályán nemcsak Lee-vel és az igazgatóval találta szemben magát, hanem azzal a rohadt Pierce-szel is.
– Elmondanák világosan, mégis hogy képzelték ezt az őrültséget? – förmedt rájuk a Falon túli. Ez hiányzott a legkevésbé. – Van egyáltalán fogalmuk róla, mi mindent kellett átírnunk és átmozgósítanunk azért, mert nem bírtak megülni a seggükön?
– Tudja mit? – lépett közelebb Flynn. Bartont ezúttal Pace támogatta. – Igaza van. Elbasztuk. Nem vagyunk csapat. – Lemondóan fordult Lee felé, akiről lerítt, hogy fogalma sincs, mit mondjon. – Ez nem fog menni. És miért is kellene, hogy menjen? Nekünk már édes mindegy, mi lesz a sorsunk. A mi háborúnknak vége. Ez nem fog menni.
– Hm. Nem vagyok meglepve. Ha jól értesülök, akkor még egy gyerek halála is a lelkükön szárad. – Cross ezt már végképp nem bírta elhinni. Látta ugyan Lee rosszalló pillantását, nem mintha ért volna bármit is a Falon túli ellen. A lövész legszívesebben behúzott volna a fickónak néhányat, csak nem akart egy újabb heves veszekedést kirobbantani. Barton azonban túlságosan a szívére vette a kijelentést. Kitépve magát Pace segítő kezei közül, reszkető lábakkal előresietett, hogy szemtől szemben állhasson Pierce-szel. Kezeit felemelve vad mutogatásba kezdett, de ezúttal egyetlen értelmes szót sem lehetett kivenni a mozdulatokból. Mintha ő sem lett volna tisztában azzal, mit akar mondani. Dühe viszont szinte tapinthatóvá sűrűsödött, és ahogy egyre hevesebben hadonászott, megszédült közben. A fejsérüléséből szivárgó vér már egészen az álláig színezte hófehér arcbőrét, és Cross tényleg attól félt, menten összecsuklik.
– Kölyök, fejezd be – kérlelte tekintélyesen, mégis gyengéden Flynn. Barton nem reagált. – Sameen! – Óvatosan átkarolta hátulról a lányt, aki hirtelen felhagyott a mutogatással, és zavartan pislogott körbe. Mintha fel sem fogta volna, mi zajlik körülötte.
A veterán intett Lee-nek, aki azonnal üzent az orvosi személyzetnek. Barton először ellenállt, de Flynn támogatásával aztán hagyta, hogy az orvosok megvizsgálják.
– Kísérjék el az urat – folytatta a nő, ezúttal Rookerre pillantva. A fickót két idegen intette magához. Szerencsére amaz rögtön reagált, és ennek Cross kifejezetten örült; szívből remélte, hogy azt az öntelt arcot nem kell egy darabig (soha többé) látnia.
Ezt követően az események felgyorsultak, és minden egybefolyt. Pierce természetesen válaszokat követelt tőlük, de Kennex sikeresen elhárította. Részt vettek ugyan egy rövid eligazításon, az öreg viszont megígérte, hogy addig nem fogják háborgatni őket, míg kicsit ki nem heverik a történteket. Cross most először hálás volt; rájuk fért a pihenés. Egyetlen éjszaka leforgása alatt ennyi mindent átvészelni… el kellet ismernie, rég került már ekkora zűrbe, holott a veszély mindennapjainak szerves részét képezte.
Az eligazítás után (melyen Barton nem vett részt), a csapatot átterelték az orvosi szárnyba, hogy sérüléseiket elláthassák. Mikor beléptek a hófehér, steril terembe, a lány már javában aludt, és bár a mocskot és a vért lemosták róla, továbbra is keservesnek tűnt az állapota. Az orvosok mindhármukat külön ágyakhoz terelték, hogy elkezdhessék a munkát. Még folyt a sebtisztítás, mikor Lee megjelent az ajtóban. A feszült csend, mely fogadta, látszólag egyáltalán nem lepte meg. Egy rövid ideig tépelődött magában, de aztán kihúzva magát, megköszörülte a torkát.
– Tudom, hogy nem érzik a siker ízét… és azt is tudom, mennyire nehéz, mennyire kilátástalannak tűnik mindez… de szükségünk van önökre. Jobban, mint hinnék.
– Már megint ez a süketelés… – forgatta a szemét Cross. – A Falon túliak…
– Boldoguljanak maguk – vette át a szót Pace.
Lee az alsó ajkába harapott.
– Sokkal többről van itt szó, de ezzel tisztában vannak úgyis. Most csak a kimerültség beszél önökből. Sok mindenen mentek keresztül, sok váratlan érte…
– Nem erre vállalkoztunk – szólt közbe Flynn. – A Fal védelmét kérték tőlünk, de immár tudjuk, hogy a Fal semmit sem ér, szóval mi végeztünk.
Lee lesütötte a szemét, aztán ismét megköszörülte a torkát.
– Pihenjenek. Az elkövetkezendő néhány napot itt tölthetik, arra viszont számítsanak, hogy amint jobban lesznek, a legapróbb részletekre kitérő jelentést várunk. Olyat fedeztek fel, ami átír… gyakorlatilag mindent. Ha nem állunk neki megreformálni mindazt, amit eddig felépítettünk, az erőfeszítéseik semmit sem fognak érni.
– És az a Pierce? – tudakolta Pace. – Ő mit szól mindehhez? Elvégre az ő népük épsége a tét.
– Őt bízzák csak rám.
– Flynn megmondta… Nem vagyunk csapat – hangoztatta Cross. – Bármit is vélt látni bennünk… rosszul látta. Talán el kéne gondolkodnia azon, mennyire is ért a dolgához. Ez túlnő rajtunk.
Lee felemelte a fejét.
– Belevágtak valamibe. Komolyan nem akarnak a végére járni? Pont önök? – Láthatóan reakciót várt, de még a mesterlövész is túl fáradt volt hozzá, így tehát folytatta. – Nem bíznak egymásban, ez érthető, elvégre csak nemrég találkoztak. Ezen viszont nem árt, ha hamarosan változtatnak. Hiszen… ha egymásban sem bíznak… sőt, ha önmagukban sem, ki másban tudnának? – Azzal hátat fordítva a szedett-vedett társaságnak, minden további nélkül távozott.
Megosztás:

2017. november 20., hétfő

Zenéim íráshoz VIII.

És... akadt egy szabad percem! Windfallt kellene olvasnom, de mivel láttam, hogy Zsazsi kirakott egy zenés bejegyzést (itt kukkanthatjátok meg), rájöttem, hogy borzalmasan régen hoztam zenét, és ezt gyorsan orvosolni kell!


Ezúttal megint a változatosságra törekedtem, bár többségében talán pörgősebb, akciódúsabb jelenetekhez illeszkedő muzsikákra esett a választásom. Ha fel akarjátok pörgetni a napotokat, ez a bejegyzés erősen javasolt!

Sokféleség egyetlen trackben! A játékosság és a könnyen magával ragadó dallam garantált!

Power! Power! Power! Plus body!

Amennyire rettenetesek a filmek, éppen annyira nagyszerűek a trackek! Steve Jablonsky-ra is érdemes odafigyelni!
Megosztás: